World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a folytatást, amiben már feltűnik egy lány szereplő is. Jó olvasást hozzá! :D

2.: Újra

Reggel úgy döntöttem, hogy ma nem főzök, de ahogy ezt kimondtam láttam a tesóm fájdalmas arcát, hogy ő sem akar.

-         Akkor pizza vagy étterem? – néztem rá nevetve

-         Étterem, nincs kedvem a pizzához. – mondta miközben leült a TV elé, a kanapéra

A délelőtt folyamán takarítottam egy kicsit, ami már igencsak ráfért a szobámra. Áll a por mindenütt, ruhakupacok a földön is; nem szeretek takarítani. Takarítónőt nem veszünk föl, mert nem akarjuk, hogy ő csináljon minden nekünk és ne tudjuk, hogy mit hova rakott.

A rendezkedés alatt rábukkantam olyan dolgokra, amikről azt hittem, hogy elvesztek a költözés alatt.

Találtam kiskori fényképeket rólunk, régi verseket, amiket még én írtam, rátaláltam egy –két régi sosem publikált dalszövegre, és sok kis kacatra, amitől meg akarok szabadulni.

-         Mit csinálsz? – jött be Tom a szobámba

-         Takarítok, de szerintem nem kell túl sok ész ahhoz, hogy rájöjj erre.  – nevettem, mire ő fejbe vágott, de úgy, hogy nekem ne fájjon

-         Segítek. Jé, ezt még közösen írtuk, juj milyen picik voltunk még itt. – kezdett nosztalgiázni a bátyám is.

-         Ezzel sokat segítesz, komolyan.

Először az íróasztalt pakoltuk ki, amiben annyi minden volt, csoda, hogy nem szakadt le.

Külön válogattuk a hivatalos papírokat a firkálmányoktól, majd azokat kétfelé szedtük: voltak a befejezettek és a várólistások. Találtunk rajzokat is, és ajándékokat is a volt barátnőimtől. Tom tanácsára az ajándékokat kidobtam, a rajzokat megtartottam, mivel én csináltam őket.

-         Bill, ezeket nevezed te rajznak? – röhögött a hasát fogva

-         Én inkább írok, te vagy a rajzos. Csak firkáltam, mert unatkoztam. – nevettem én is

Én is szeretlek bátyus, komolyan, csak néha egy kanál vízben megfojtanálak.

Tom úgy gondoltam, hogy nagytakarítást csinál a házban, és az én szobámmal kezdi ezt. Leszedtük a függönyt, az ágyhuzatot, felszedte a szőnyegemet, ami miatt nem tudtam hova ülni. Ezután behozott egy rakás tisztítószert, majd lerakta őket az asztalomra.

-         Bill, először is, a ruháid nem a földre valók, még akkor sem, ha már volt rajtad egyszer! Már százszor elmondtam, hogy rakd a szennyesbe őket. – fogta meg őket és már vitte is a fürdőbe.

-         Jól van, na, én is tévedhetek. – mosolyogtam

-         Alapvető dolog, hogy nem hagyod szét a dolgaidat! – válaszolt tök komolyan

-         Jó, bocs, el fogom rakni, megígérem.

-         Törölgesd ki a polcokat és úgy rakd vissza, a papírjaidat. Majd, ha ezzel végeztél jöhetnek a szekrényeid. – ejha, én nem így szoktam pakolni.

Órákkal később már a vége fele jártunk, amikor Tom azzal állt elő, hogy most azonnal mennyek szőnyeget mosni. Végem volt, de komolyan; én mint szőnyegpucoló? Ne már!  Igaz, már nincsenek műkörmeim, se sminkem, de attól még én nem akarok belenyúlni abba a vízbe.

-         Bill, addig nem megyünk sehova, amíg kész nem vagy! – figyelmeztetett, mintha az anyám lenne

-         De, ne már! Éhes vagyok és fáradt! – nyöszörögtem, hatástalanul

-         Bill, ha elhanyagolod a szobádat, ez az ára. Nem lehet szemétdombon élni! – kevesen tudják a bátyámról, de tisztaság mániás. Nem szereti, ha nem mosogatok el magam után, és azt sem írja elviselni, ha nincs mindenhol makulátlan tisztaság.

Tom maximalista, úgyhogy nem végezhettem félmunkát, mert visszaküld, hogy csináljam meg rendesen. Ezt érdemlem én, aki annyit dolgozik!?

-         Oké, akkor most go enni, egy puccos étterembe. – mondta Tom, mikor már láttam rajtam, hogy minden bajom van

-         Oké, akkor te vezetsz! – mosolyogtam rá

Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, beállítottam a hajam, parfüm, majd egy pár kiegészítő. Tom is készülődött, de neki valahogy ez mindig gyorsabban ment, mint nekem. Ő egy pillanat alatt kész volt, míg én több mint fél óra alatt.

Az étteremhez érve, leparkoltunk, majd beültünk a legtávolabbi helyre, ahol biztosan nem ismer fel senki.

-         Jó napot uraim. Mit hozhatok? – jött oda hozzánk a pincér, mire én meg sem tudtam szólalni

-         Az étlapot kérnénk. –mosolygott rá Tom, mire a lány majdnem összecsuklott

-         Tom, ez az a lány, akit láttam a koncerten. –mondtam miután elment

-         Mi van? Na, ne! Láttad, hogy nézett rád?

-         Tom, mit csináljak? Tetszik nekem, de nagyon. – estem kétségbe, mivel sosem voltam még hasonló helyzetben

-         Kaja után menj oda hozzá, és beszélgess vele. – bátorított a bátyám, miközben szüntelen mosolygott

-         Azt sem tudom, hogy kit kell keresnem! – zavarodtam össze hirtelen

-         Egy Barbara nevű lányt, kell. Megnéztem a névtábláján. – nevetett fel, mire én kifújtam a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent volt.

-         Köszi, te mentesz meg, mindig! – néztem rá hálásan

Hamarosan kihozták a kaját, ami isteni volt. A környék egyik legjobb étterme ez, ahol még egzotikus kajákat is csinálnak. Persze mi csak vegetáriánus kaját eszünk, mivel tizennyolc éves korunk óta nem eszünk húst, és nem is hiányzik. Eleinte persze, rossz volt hamburger nélkül, de mára már megszoktam.

Miután végeztünk az evéssel megjelent a pincérlány és elvitte a tányérokat, helyette otthagyta a számlát.

-         Most, menj utána! – mondta Tom, mire én felálltam és indultam

Gyors megkerestem a konyhát, ahonnan épp egy nálam alacsonyabb férfi jött ki és elég furán nézett rám. Valószínűleg ő a főnök.

-         Segíthetek valamiben? – kérdezte kedvesen – Esetleg nem volt megelégedve az étellel Kaulitz úr? – pff.. ezt talpnyalást

-         Egy Barbara nevű pincérnőt keresek. – mondtam ki, amiért jöttem

-         Talán nem volt megelégedve a…

-         Minden rendben volt, csak hívja ki nekem egy pár percre. Ha kell állom azt az öt percet, amíg beszélek vele. Az épület hátuljánál várom, ahol a dohányzó van!

Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit fogok neki mondani. Miért hívtam ki egyáltalán? Nem vagyok normális.

-         Jó napot uram! – köszönt pincérnő módjára – Miben segíthetek?

-         Szia, tegeződjünk, úgy egyszerűbb lesz. – mosolyogtam rá kedvesen

-         Oké. – láttam rajta, hogy mindjárt összecsuklik

-         Ne félj tőlem, én is emberből vagyok, ahogy te! Nem húzom sokáig az időd, csak azt akarom mondani, hogy izé… öhm… azt szeretném... pfú…. Nagyon megfogott benned valami, amikor megláttalak a koncert után a dedikáláson. Igaz egy pillanat volt csak, de nagyon megfogott. Azt hitte, hogy soha nem látlak viszont, fogalmam nem volt róla, hogy itt dolgozol, csak….

-         Tessék? Azt hiszem én…. – fehérebb lett, mint volt, már ha ez lehetséges

-         Adok egy telefonszámot, keress meg, ha gondolod. – mosolyogtam rá

Miután ő is megadta az övét elváltak útjaink. A kocsiban beszámoltam Tomnak mindenről, és vártam a folytatást. Vajon mi lesz ebből?  

     

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a a történet első részét, amihez jó olvasást kívánok! :D

1.:  Koncert

Mint minden reggel, ma is magányosan bámultam a szobám mennyezetét a hatalmas ágyamból. A fekete selyem huzatok között elveszettnek éreztem magam, hiába voltak a szobámban a legkedvesebb tárgyaim.

Alapvetően szeretem az éjszakákat, mert megnyugtatnak, és ihletet adnak, de hetek óta nyomasztónak érzem a csendet és a sötétet. Nem tudom, miért.

Kikászálódtam az ágyamból és a fürdőbe siettem, ahol felöltöztem és fogat mostam, ami így utólag nézve ostobaság volt, mivel utána reggeliztem.

-         Szia, Tom. – köszöntöttem a bátyámat, aki már evett

-         Szia, Bill. – viszonozta, miközben én már csináltam a kajámat.   

-         Mi a mai program? Ugye nem kell sokat utazni? – kérdezősködtem; nem figyeltem a megbeszélésen

-         Semmi extrára ne számíts. Délben elindulunk, fél egyre- egyre Berlinben vagyunk, körbenézünk szokás szerint, hangpróba, jelmezpróba, főpróba. – sorolta már rutinosan Tom

-         Mikor érünk haza? – gondolkodtam, mivel ezt nem mondta

-         Nem tudom, talán éjjel.

Sajnos Tomnak nem mondhatom el, hogy mennyire magányos vagyok két okból kifolyólag:

1:  Nem szereti az érzelgést,

2:  Tuti pánikba esne, hogy mi lesz velem.

Alapvetően Tom nagyon aggodalmas típus. Ha egy kicsit hűvösebb az idő, és nincs rajtam felső már hozza is utánam, nehogy megfázzak. Szeretem ezt a tulajdonságát, hisz ez kifejezi, hogy törődik velem.

-         Fiúk! Ha kérhetlek, titeket ne nagyon bóklásszatok, mert kevés ember van és hátha valami baj van, és nem hallják meg. – na, ja, a menedzserünk már csak ilyen, mindig mindenben csak a veszélyt látja

-         Szerintem nem nagyon megyünk ki az épületből, sőt az öltözőből sem! – nyugtatta Georg a banda basszerosa

-         Rendben, akkor majd találkozunk főpróbán. – intett David, utalva arra, hogy mennyünk

Az öltözők nagyon hangulatos termek, tekintve, hogy a banda általában ott éli ki a feszültségét. Szeretek itt lenni, mert vannak csöndes zugok, ahova elbújhatok énekelni, izgulni és itt nyugalomban lehetek pár pillanatra, amíg meg nem talál a bátyám.

Mivel még sok idő volt a koncertig, úgy döntöttünk, hogy játszunk valamit, ami feldobja a hangulatot. A játék lényege az volt, hogy minél ötletesebben és bugyutábban felöltözünk egymás ruhájába, ami nem kis kihívást jelentett, főleg az én fellépő cuccaimat tekintve.

-         Fiuk, jelmezpróba! – jött be David, aki igencsak meglepődött a maskaránkat látva

-         Most melyik ruha kié volt? – nevetett a tesóm

-         Fogalmam sincs, csak rakjuk le őket.

Ez a procedúra annyiból állt, hogy felvettünk néhány ruhát, és a stylist kiválasztja, ami szerinte a legjobb kombináció lehetne; de amúgy ez a dolog fölösleges és időpocsékolás is, mivel azt húzzuk fel, ami nekünk tetszik. Ebbe a kezdetek óta nincs beleszólása senkinek se.

Következhetett a hangpróbával egybekötött főpróba, ami annyit jelentett, hogy az összes dalt eljátszottuk, ami a koncert folyamán felcsendül majd. Ezt a részét imádom a legjobban, mert ekkor még lehet hülyéskedni, nincsenek rajongók, hogy mindent lekamerázzanak és feltegyék a videó megosztóra. Csak mi vagyunk négyen és a stáb.

A kezdetek óta nincs lámpalázam, csak a kezdés előtt jön rám a félsz. Ilyenkor össze- vissza mászkálok és hülyeségeket beszélek, de a fiuk már megszokták tőlem.

-         Fiuk! Öt perc a kezdésig! – nyitott be David az öltözőbe

A koncert kezdetekor felmentünk a színpadra, ahol hatalmas ujjongás és sikoltozás fogadott minket. Imádom ezt a felhajtást, de utálom, hogy nincs magánéletem.

A buli végén megköszöntem, hogy itt voltak és, hogy ilyen nagyszerű rajongók, és elmondtam, hogy dedikálás lesz a színpadon, egy óra múlva. ( Kell ennyi idő, mire lepakolják a díszletet)

-         Jók voltunk fiuk! – pacsizott le velünk Gustav

-         Mint mindig! – helyeselt Tom

-         Fiuk, zuhanyozzatok le, öltözetek át, és várjátok Tobyt. – nyitott be David, a frászt hozva ránk

-         Basszus David, legközelebb figyelmeztess minket! – nevetett Georg

Megcsináltuk, amit kért, majd türelmesen leültünk a kanapéra, hogy pihenjünk egy kicsit. Azért el lehet fáradni a zenélésben is, nem csak a kemény fizikai munkában.

Autógramm osztás közben olyan érzésem támadt mintha lenne itt valaki, aki engem figyel. Nem úgy, mint a többi lány, hanem másképp. Egy pillanatra találkoztam a lány tekintetével, de azonnal tovább is ment, én pedig már mosolyogtam is a következő rajongóra.

-         Tom, láttam egy lányt! – jelentettem ki a buszban, hazafele menet

-         Én is, sőt több száz lányt láttam! – röhögött ki egyből

-         Nem, valami különleges volt…..

-         Bill, ha arra gondolsz, nem, nem akart kinyírni egyikünket sem.

-         Tetszett, csak soha többé nem fogom látni! – hagytam figyelmen kívül az előző beszólását

-         Mi? Bill, komolyan mondtad? Pár hónapja még arról beszéltél, hogy soha többé nem leszel szerelmes ilyen hirtelen, most akkor mi van! – zavarodott össze

Sokáig beszélgettünk még otthon is, késő este viszont már nem volt energiánk, ezért elmentünk aludni, várva, hogy mit hoz a holnap. 

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a következő történetet, aminek a címe World behind my wall. 
Jó olvasást hozzá! Várom a véleményeket! :D

Bevezető:

A nevem Bill Kaulitz- Trümper, hétéves korom óta éneklek, de csak tizenöt éves koromtól kezdve dolgozok a szakmában, azt hiszem, kijelenthetem, hogy 2005 óta töretlen sikernek örvend a zenekarunk, a Tokio Hotel.

Sajnos ezt a tökéletességet nem mondhatom el a magánéletemről (már ha van olyanom egyáltalán), ugyanis a banda indulása (2005) óta szingli vagyok. Alkalmi kapcsolataim voltak, de azokat soha nem vállaltam fel, mert nem vagyok rájuk büszke, nem úgy, mint az ikertestvérem Tom, aki a banda gitárosa. Az, az igazság, hogy nem bízom az emberekben, mert attól félek, hogy kihasználnak, mint a legutolsó komoly kapcsolatomban.

Biankának csak játék voltam és pénzforrás, amint nem kapta, meg amit akart azonnal félrelépett és elmondott mindennek; ami a legjobban fáj ebben az egészben, hogy hiába mondták nekem a fiuk, hogy nem tetszik nekik a lány, túl gyanús. Nem hittem nekik.

Ennek már tíz éve. Huszonöt évesen még mindig szingli vagyok és várok a nagy Őre, akit eddig nem sikerült megtalálnom.

2005-ben eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok belemenni egy komoly kapcsolatba, nem akarom, hogy megint drámával végződjön; de ehhez képest keresem a nagy Őt. Magamat sem értem, hogy miért nem próbálkozom be senkinél. Talán mert félek az elutasítástól.

A bandában jelenleg senkinek nincs barátnője, de ők nem bánják, mivel nekik időközben volt. A bátyám, Tom, azt mondja, hogy nem ártana becsajozni; ő legalább hisz bennem. Mondjuk a testemmel és az arcommal semmi baj, egyesek szerint helyes vagyok, de még sincs senkim.

De ki tudja, mit hoz még az élet? Lehet, hogy a következő bulinkon botlok bele a nagy Ő- be. Az is megeshet, hogy egyedül maradok mindörökre.    

Apabőrbe bújt rocksztár

Sziasztok! Meghoztam a történet befejező részét, így jövő vasárnap már új történettel jövök! Jó olvasást hozzá! :D Pár szónak most is örülnék!

 40.: Új

Nyolc hónap nagyon gyorsan elrepül. Már ott tartunk, hogy Ria a feleségem már harminchat hetes terhes, ami azt jelenti, hogy nemsokára itt a kis trónörökös.

Várom már, hogy végre megtudjam fogni, és azt, hogy gügyöghessek neki; ezt már a felnőtt gyerekeimmel nem tehetem meg. Szép is lenne, ha ezt csinálnám velük, valószínűleg szóba sem állnának velem, vagy egy diliházba csuknának. Nem tudom, melyik a jobb.

-         Kicsim, ma megint be kell menni a kórházba! – jelent meg Ria a konyhaajtóban

-         Rendben, beviszlek. – mosolyogtam rá kedvesen

Nem bízunk semmit a véletlenre, ezért inkább minden héten bemegyünk, ha kell többször is. Nem akarom, hogy valami baja legyen a picinek.

-         Apa, mi akkor elmentünk, majd jövünk! – szólt Charlotte, mikor indultak Adammel a saját otthonukba

-         Rendben, vigyázzatok magatokra és egymásra is! – adtam ki az „utasítást”

Már ennyire nagyok lettek, hogy külön költöztek tőlem: Charlotte összebútorozott Adammel, aki még nekem is szimpatikus. Kedvelem a srácot, mert látszik rajta, hogy szereti a lányomat, ami nekem a legfontosabb; Chris is összeköltözött Corneliával, aki elsőre egy kicsit ellenszenves volt, de mára már kibékültem a fiam döntésével, végül is én nem szólhatok bele az életükbe olyan szinten, mint régen. Ma már csak tanácsokat adok nekik, mintsem utasításokat. Azt a hitet vallom, hogy okos ember tanul a hibáiból, de az okosabb mások hibáiból tanul. A gyerekim felnőttek és nem próbálom őket irányítani, mert úgy gondolom, hogy én már megtettem mindent, amit egy apa megtehet a gyerekiért.

-         Hahó, Tom! – lengette meg a karját előttem a feleségem

-         Mi? Bocs, elbambultam. – nevettem, miközben ránéztem 

-         Csak annyit mondtam, hogy lassan el kéne kezdeni berendezni a babaszobát, nem akkor kellene, amikor már megszületett.

-         Én is gondoltam erre, csak nélküled nem nagyon akarok dönteni.

Hamarosan el kellett menni a kórházba, ahol kiderült, hogy makkegészségesek mindketten, így ezért nem kell aggódni.

Mikor hazaértünk azt nézegettük, hogy milyen lehetne az ideális szoba. Végül arra jutottunk, hogy rózsaszín, barbie hercegnős, mesefigurás szoba lesz, amit én festek ki; komolyan tiszta deja’vu érzésem van.

-         Kicsim, vannak olyan cuccok, amiket még Charlotte használt annak idején, azok is jók nem?

-         Tom! Megbeszéltük!

-         Tudom, nem is ruhákra gondoltam, hanem járóka, szobahinta, pár játék meg ilyen kis csekélységekre.

-         Rendben, de nem mindent onnan fogunk hozni! Kellenek neki új játékok is! Ja és a régieket le kell fertőtleníteni forróvízben! – adta ki a parancsot a feleségem

Tudom, hogy nem vagyunk szegények, és hogy megengedhetjük magunknak az új dolgokat, de feleslegesnek tartom mindenből teljesen új készletet venni. A játékok nagy része meg is van, úgyhogy nem lesz itt gond.

-         Tom, hívni kéne festőt, hogy csinálja meg a szobát, nem?

-         Minek? Az nem tud barbie-kat festeni a szobafalra, én meg igen.

Sokáig beszélgettünk ilyen dolgokról, igazából észre sem vettük és már hogyan repül az idő. Már este volt, így mehettünk lefeküdni, amihez nem nagyon volt hangulatom.

Másnap újra előjött a téma a kislányról.

-         Mi lesz a neve? – nem mondhatunk mást, mindketten! – kérdezte Ria ebédkészítés közben

-         Nem tudom, nekem több név is tetszik; nem tudok dönteni! – néztem a feleségemre tanácstalanul

-         Akkor szedjük össze, hogy melyikek tetszenek.

Sokáig vitatkoztunk a neveken, de végül megegyeztünk abban, hogy Jennifer lesz, ha valami csoda folytán fiú, akkor Thomas, amihez Ria ragaszkodott.

-         Azt mondták, hogy lány, úgyhogy semmi esélyed erre a névre! – nevettem ki, mire vállba csapott ököllel

-         Hey, csak vicceltem.

Egyik reggel mikor épp az ágyunkban feküdtünk Ria feltett egy furcsa kérdést:

-         Tom, ha Stella még élne, akkor vele lennél?

-         Nem hiszem. Amikor megtudtam, hogy terhes, akkor én szakítottam vele, gondolom nem fogadott volna vissza, de nem is akarnám azt. – mondtam teljesen őszintén

-         Meglepett a két kisgyerek? – bombázott az újabb kérdéssel

-         Tudtam, hogy tőlem van, de azt nem, hogy egyből egy ikerpár érkezik. – nevettem ösztönösen

-         Miben halt meg?

-         Nem tudom. Nem mondták el, én meg nem kérdezősködtem a szüleinél, akik még mindig utálnak e miatt. Szerintük nem történet volna így ha ott vagyok vele. – jöttek belőlem az őszinte szavak

-         De te nem hibázatod magad ugye?

-         Nem, dehogy. Akkor is megtörtént volna, ha mellette vagyok. Legalábbis én így gondolom.

Mikor kikeltünk az ágyból reggeliztünk, majd elmentünk babacuccokat nézni. Jó lett volna túlesni ezen a részén, mivel utálok vásárolni, de muszáj Riát elkísérni.

Sokan felismertek, de nem jöttek oda hozzám, tekintve, hogy a felségemmel vagyok.

Hetekkel később épp a stúdióba voltunk a srácokkal, amikor megcsörrent a telefonom, aminek David nem nagyon örült, de ilyen, ha az embernek terhes a felesége; Ria hívott, hogy azonnal menjek haza, mert a lányom és a fiam is mondani akarnak valamit, neki meg fájásai vannak. Na, jó ez még nekem is túl sok! Komolyan! Szóltam Davidnak, hogy leléptem, mert beállt a családi vészhelyzet. Bekanyarodtam az utcánkba és láttam, hogy egy mentő áll a mi házunk előtt. Természetesen megijedtem, de nagyon, főleg, hogyha arra gondolok, hogy mi történt Stella-val a szülés előtt. Sietve parkoltam le, majd mentem a házba.

Hál Istennek, Riának és senkinek nem volt semmi baja, csak mentős közölte, hogy jön a baba! Ááá nem ijedtem meg egy kicsit sem…..

Órákkal később a feleségemet áttolták a szülőszobába, ahova én is vele mentem és végig fogtam a kezét és bízattam…

2 óra tizenöt perc múlva, nagy szenvedések, hatalmas sikolyok árán, felsírt a kislányunk, aki végül Jennifer lett. Miután bebugyolálták odaadták Riának, aki bár fáradtan, de mosolyogva fogta meg a közös babánkat.

Három nap múlva egy hordozó segítségével hazavittük a kisbabát, aki makkegészségesen 3250 grammal és 52 cm-rel született.

Alapvetően nagyon mosolygós kislány, alig sír, ami megnyugtató.

Mikor hazaértünk anyu, apu és az ikreim tűkön ülve várták a picit, hogy végre láthassák. Csak Bill jött be a kórházba, Ria és az ápolók kérésére, hogy nyugodtan tudjanak pihenni, azt sem akarta, hogy az öcsém bejöjjön, de kikönyörögte az ikrem, hogy csak tíz percre hadd jöjjön be. Ria szülei még nem voltak ott, pedig már régen felhívtam őket.

-         Ria, a szüleid hamarosan ideérnek, csak baleset volt, az úton ahol jönnek, és nem tudnak kerülni, így várakoznak; nemrég hívtak fel. – világosította fel anyu a feleségemet

-         Akkor rendben van, azt hittem, hogy el sem indultak. – nevetett Ria, miközben lepakolt

Egész nap beszélgettünk, a két anyuka tanácsait hallgattuk, miközben próbáltam meggyőzni őket, hogy én ezt már végig csináltam egyedül, ráadásul ikrekkel, de mintha a falnak beszéltem volna.

Másnap reggel láttam a gyerekimen, hogy el akarnak mondani valamit.

-         Mit szeretnétek mondani? – kérdeztem tőlük miközben ebédet főztem, mivel Ria aludt

-         Hát ez nem a legalkalmasabb pillanat rá, apa. – húzta a száját Charlotte

Néhány órával később már ott volt Adam és Cornelia is. Láttam a gyerekeimen, hogy kétségek gyötrik őket, de mivel nem mondtak semmit nem tudtam segíteni.

-         Figyeljetek, ha nem mondjátok, hogy mi a gond, vagy mit szeretnétek mondani, akkor nem fogom megtudni, mert nem látok a fejetekbe. – kezdtem bele, pár perc hallgatás után

-         Apa – kezdte Chris – két dolgot szeretnék mondani, de kérlek hallgass végig, csak aztán reagálj – kérlelt, der egyelőre fogalmam sem volt, hogy mit szeretne ezzel – tudod jól, hogy nagyon szeretem Corneliát, és ő is engem, úgy gondoltuk, hogy már mindketten felnőtt, érett emberek vagyunk és össze akarjuk kötni az életünket. Apa, eljegyeztem Corneliát.  – mondta, mire én enyhén ledöbbentem

-         Gratulálok nektek és sok boldogságot! – eszméltem fel, majd átöleltem őket – Na, lányom, te? Mivel rukkolsz elő apádnak?

-         Apa, tudod, hogy szeretjük egymást Adammal, ami nem meglepő dolog, tekintve, hogy együtt vagyunk. Kérlek, ne ijedj meg, és hallgass végig engem is, ahogy Christ. – folytatta miután bólintottam egyet – az a helyzet, hogy terhes vagyok! – mondta ki, mire én újra ledöbbentem

-         Akkor nektek is gratulálok! – öleltem meg őket is

Az ikreim immár felnőttek, családot alapítanak, nekem itt már nincs feladatom, csak annyi, hogy tisztes távolságból figyelem az életüket. Már nincs beleszólásom a dolgaikban, már nem mondhatom meg nekik, hogy mit tegyenek és mit ne, most már csak a véleményemet mondhatom el, ami nem biztos, hogy nekik is tetszeni fog, de ez az élet rendje. Egyszer mind felnövünk és elhagyjuk a biztonságot adó, meleg szülői házat, ahová majd egyszer boldogan visszatérünk.

Itt befejeződött egy apa feladata, aki mindent, amit tudott megtanított a gyerekeinek, befejeződött az életem egy része, ahol én voltam a példakép, de tudom, hogy valahol egy édesapa feladta sosem fejeződik be, mindig lesz olyan kérdés, amit meg kell válaszolni a gyerekinek, unokáinak és dédunokáinak. Az életem egy része, az ikreim felnőtté válásával lezárult, de helyette, új szakasz kezdődik, hiszen nemrég újra apa lettem, ami új feladatokat, új kihívást jelent számomra. Na és persze, ott van a jó öreg Tokio Hotel, ahova mindig mehetek, ha valami baj van, a barátaimmal, a társaimmal mindent meg tudok beszélni. Mert mi mind a négyen apabőrbe bújt rock sztárok vagyunk és leszünk is örökre.

- Vége-

 

Doroshi Seemann

Sziasztok! Ma nem a befejezést hoztam ( majd csak holnap), hanem egy másik történetet, amit NEM én írok.
Nemrég érkezett erre a blogra egy komment, amire válaszoltam e-mailben is, így azóta levelezünk egymással, a beszélgetések során kiderült, hogy ő is ír, de sehol nem publikálja DE nekem elküldte a bevezetőt és megengedte, hogy felrakjam a blogra.
Jó olvasást hozzá! FIGYELEM: Doroshinak nagyon jól esne, egy - két vissza jelzés!

Az író Doroshi Seemann!!!



                                                    Bevezető

A nevem Mick Thomson. 17 éves vagyok. Itt ülök a barátnőm holtteste mellett karjaimban az újszülött lányommal. Félek, haragszom a világra, boldog vagyok és szomorú. Azt hiszem még sírok is. Tabita McRose jó ember volt, teljes szívemből szerettem és most mégis elveszítettem, csak azért mert nem volt pénzünk védekezni. Szánalmas.

Akkor tudtam, meg hogy állapotos mikor már 2 hónapos volt a magzat. Nem tűnt fel neki semmi egyéb, még a hasa se volt nagyobb a normálisnál, egyszerűen csak késett a mensese. Megállapodtuk abban, hogy senkinek se mondjuk el, és hogy amint meglátszik, rajta hogy várandós elszökik otthonról. Az utálatos apja talán még lelőni is képes lett volna az anyja pedig szokásához szerint a háttérbe vonulva figyelné az eseményeket egy monoklival a szeme alatt.

Tab egy régi romházban szállt meg. Vittem neki párnákat, takarót, matracot, minden nap segítettem neki iskola után. Otthonról csempésztem neki ételt. Egészen jól volt addig a napig, míg egy hatalmas vihar jött Des Moines fölé. A szobámban tűkön ülve vártam hogy mikor lesz már vége és mehessek a hozzá. Egy órán után annyira lecsendesült  hogy útnak indultam. Csak egy táskát vittem ruhákkal, meleg teával és egy szendviccsel. Mikor odaértem  le voltam döbbenve. Tabita teljesen bőrig ázott, fehér volt, mint a fal és reszketett. Minden takarót és ruhát magára húzott. A szemembe nézve csak elmosolyodott. Annyit mondott, hogy csak megfázott, de nem lesz baja, csak a kicsi nyugtalankodik.

Nem tudott meggyőzni, bármennyire is szerettem volna hinni neki nem ment. Teljesen olyan volt mintha azt kérdezné;nekem hiszel jobban vagy a szemednek? Igazam lett. Tabita félholtan, de kihordta a gyereket, akit időközben nagyon megutáltam. Csak azt éreztem, hogy ő az oka mindennek. Miatta van, hogy életem szerelme ilyen állapotba került. Meleg otthon helyett egy romban vacog miközben a lázát próbálom levinni.

Ez idő alatt arra kérlelt, hogy olvassak könyveket arról hogyan lehet biztonságban megszülni. Mivel nem volt szívem ellenkezni elmentem a könyvtárba és egy rakat könyvet kölcsönöztem ebben a témában, még a kismama korszakról is. Ott ültem mellette és egész nap olvastam neki. Ő a vállamra dőlt, néha elaludt. Ilyenkor próbáltam magamban folytatni, de azonnal felébredt. Így mikor eljött a nagy nap teljesen fel voltunk készülve, bár inkább csak én.

Viszonylag gyorsan ment le a folyamat, és miután házilag sterilizált eszközökkel elvágtam a kislányom köldökzsinórját csak a nevét mondta ki.

-          Carolin Mabel Thomson – mosolygott ránk majd otthagyott engem egy síró újszülöttel… a lányommal.

Most itt ülök és várom, hogy a mentők kijöjjenek és reménykedek, hogy nem kerülök emiatt börtönbe.