World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a a történet első részét, amihez jó olvasást kívánok! :D

1.:  Koncert

Mint minden reggel, ma is magányosan bámultam a szobám mennyezetét a hatalmas ágyamból. A fekete selyem huzatok között elveszettnek éreztem magam, hiába voltak a szobámban a legkedvesebb tárgyaim.

Alapvetően szeretem az éjszakákat, mert megnyugtatnak, és ihletet adnak, de hetek óta nyomasztónak érzem a csendet és a sötétet. Nem tudom, miért.

Kikászálódtam az ágyamból és a fürdőbe siettem, ahol felöltöztem és fogat mostam, ami így utólag nézve ostobaság volt, mivel utána reggeliztem.

-         Szia, Tom. – köszöntöttem a bátyámat, aki már evett

-         Szia, Bill. – viszonozta, miközben én már csináltam a kajámat.   

-         Mi a mai program? Ugye nem kell sokat utazni? – kérdezősködtem; nem figyeltem a megbeszélésen

-         Semmi extrára ne számíts. Délben elindulunk, fél egyre- egyre Berlinben vagyunk, körbenézünk szokás szerint, hangpróba, jelmezpróba, főpróba. – sorolta már rutinosan Tom

-         Mikor érünk haza? – gondolkodtam, mivel ezt nem mondta

-         Nem tudom, talán éjjel.

Sajnos Tomnak nem mondhatom el, hogy mennyire magányos vagyok két okból kifolyólag:

1:  Nem szereti az érzelgést,

2:  Tuti pánikba esne, hogy mi lesz velem.

Alapvetően Tom nagyon aggodalmas típus. Ha egy kicsit hűvösebb az idő, és nincs rajtam felső már hozza is utánam, nehogy megfázzak. Szeretem ezt a tulajdonságát, hisz ez kifejezi, hogy törődik velem.

-         Fiúk! Ha kérhetlek, titeket ne nagyon bóklásszatok, mert kevés ember van és hátha valami baj van, és nem hallják meg. – na, ja, a menedzserünk már csak ilyen, mindig mindenben csak a veszélyt látja

-         Szerintem nem nagyon megyünk ki az épületből, sőt az öltözőből sem! – nyugtatta Georg a banda basszerosa

-         Rendben, akkor majd találkozunk főpróbán. – intett David, utalva arra, hogy mennyünk

Az öltözők nagyon hangulatos termek, tekintve, hogy a banda általában ott éli ki a feszültségét. Szeretek itt lenni, mert vannak csöndes zugok, ahova elbújhatok énekelni, izgulni és itt nyugalomban lehetek pár pillanatra, amíg meg nem talál a bátyám.

Mivel még sok idő volt a koncertig, úgy döntöttünk, hogy játszunk valamit, ami feldobja a hangulatot. A játék lényege az volt, hogy minél ötletesebben és bugyutábban felöltözünk egymás ruhájába, ami nem kis kihívást jelentett, főleg az én fellépő cuccaimat tekintve.

-         Fiuk, jelmezpróba! – jött be David, aki igencsak meglepődött a maskaránkat látva

-         Most melyik ruha kié volt? – nevetett a tesóm

-         Fogalmam sincs, csak rakjuk le őket.

Ez a procedúra annyiból állt, hogy felvettünk néhány ruhát, és a stylist kiválasztja, ami szerinte a legjobb kombináció lehetne; de amúgy ez a dolog fölösleges és időpocsékolás is, mivel azt húzzuk fel, ami nekünk tetszik. Ebbe a kezdetek óta nincs beleszólása senkinek se.

Következhetett a hangpróbával egybekötött főpróba, ami annyit jelentett, hogy az összes dalt eljátszottuk, ami a koncert folyamán felcsendül majd. Ezt a részét imádom a legjobban, mert ekkor még lehet hülyéskedni, nincsenek rajongók, hogy mindent lekamerázzanak és feltegyék a videó megosztóra. Csak mi vagyunk négyen és a stáb.

A kezdetek óta nincs lámpalázam, csak a kezdés előtt jön rám a félsz. Ilyenkor össze- vissza mászkálok és hülyeségeket beszélek, de a fiuk már megszokták tőlem.

-         Fiuk! Öt perc a kezdésig! – nyitott be David az öltözőbe

A koncert kezdetekor felmentünk a színpadra, ahol hatalmas ujjongás és sikoltozás fogadott minket. Imádom ezt a felhajtást, de utálom, hogy nincs magánéletem.

A buli végén megköszöntem, hogy itt voltak és, hogy ilyen nagyszerű rajongók, és elmondtam, hogy dedikálás lesz a színpadon, egy óra múlva. ( Kell ennyi idő, mire lepakolják a díszletet)

-         Jók voltunk fiuk! – pacsizott le velünk Gustav

-         Mint mindig! – helyeselt Tom

-         Fiuk, zuhanyozzatok le, öltözetek át, és várjátok Tobyt. – nyitott be David, a frászt hozva ránk

-         Basszus David, legközelebb figyelmeztess minket! – nevetett Georg

Megcsináltuk, amit kért, majd türelmesen leültünk a kanapéra, hogy pihenjünk egy kicsit. Azért el lehet fáradni a zenélésben is, nem csak a kemény fizikai munkában.

Autógramm osztás közben olyan érzésem támadt mintha lenne itt valaki, aki engem figyel. Nem úgy, mint a többi lány, hanem másképp. Egy pillanatra találkoztam a lány tekintetével, de azonnal tovább is ment, én pedig már mosolyogtam is a következő rajongóra.

-         Tom, láttam egy lányt! – jelentettem ki a buszban, hazafele menet

-         Én is, sőt több száz lányt láttam! – röhögött ki egyből

-         Nem, valami különleges volt…..

-         Bill, ha arra gondolsz, nem, nem akart kinyírni egyikünket sem.

-         Tetszett, csak soha többé nem fogom látni! – hagytam figyelmen kívül az előző beszólását

-         Mi? Bill, komolyan mondtad? Pár hónapja még arról beszéltél, hogy soha többé nem leszel szerelmes ilyen hirtelen, most akkor mi van! – zavarodott össze

Sokáig beszélgettünk még otthon is, késő este viszont már nem volt energiánk, ezért elmentünk aludni, várva, hogy mit hoz a holnap.