Schrei

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, ami  felvezetés a következő pár részre. Jó olvasást hozzá! :)

12.: Levél az asztalon

Mikor beértem az irodámba, vagyis a stúdióba a főnöktől azt kaptam, amire számítottam; letolást.

-        Tom, mit hittél? Nem fogom észrevenni, hogy nem vagy bent és nem foglalkozol az embereiddel, akik a karrierjüket szeretnék építeni? Lett volna egy csomó meghallgatásod, amit el kellett halasztani.  Mit akarsz ezzel elérni? – vont kérdőre dühösen és jogosan

-         Van egy kis gond a fiammal és vele voltam. Tudom, hogy elhanyagoltam a munkát, de ez nem fordul elő többet. Mostantól oda fogok figyelni erre! – persze nem nagyon érdekel, hogy mit gondol, de nem akarom, hogy kirúgjon

-      Nem is fog! Én ezt nem fogom tűrni a cégemnél! Kikérem magamnak ezt a viselkedést! Jól figyelj Tom: egyetlen dobásod van még, aztán repülsz. Megértetted?

-          Igen, megértettem!

A kis incidens után már neki tudtam állni a munkának, ami most nehezebben ment, mint hittem. Egyszerűen azon gondolkodtam, hogy vehetném rá Billt, hogy vegyen emberszámba és arra, hogy fogadjon szót nekem. Úgy értem, hogy alakítsak ki vele egy apa- fia viszonyt, ha ő hallani sem akar róla. Azt szeretném, hogy legyünk jóban, csináljunk közös programokat, próbáljuk bepótolni azt a 15 elvesztegetett évet. Nem egyszerű megértenie engem azt tudom, de legalább próbálkozzon.

Fogalmam sincs arról, hogy mit csinál, kikkel barátkozik, merre járkál, és ez egyszerűen kiakaszt. Amikor én volt ennyi idős anya mindig tudta ezeket a dolgokat rólam, sőt azt is, hogy van-e valakim éppen. Egyszerűen számomra ez elfogadhatatlan állapot, de nem tudok tenni ellene. Szeretném, ha beszélgetnénk, de abból is csak a veszekedés van.

Ilyen, és ehhez hasonló dolgokon gondolkodtam, miközben hallgattam egy „tehetséget”.

-          Tom, figyel rám egyáltalán?  - kérdezte a hölgy felháborodva

-          Igen, persze, hogy figyelek. – ki engedte be ezt a nőt?

-          Nem úgy néz ki…

-      Nézze, először is javasolnék még több énekórát és még annál is több gyakorlást. Másodszor pedig, attól, hogy valaki nem néz magára még figyel.

-          Nem volt jó? – most hazudjak neki?

-     Hm… most nézem, hogy nagyjából egy éve kezdett énekelni; ahhoz képest jó volt, de ha fel szeretne kerülni a slágerlisták élére, gyakorolnia kell. Ahhoz, hogy a cég leszerződjön magával nem elég egy éve éneklés, ide jóval több kell.

-     Rendben. Akkor majd jöjjek vissza valamikor? – persze, egy másik életben, akkor talán lesz hangja is

-   Mindenképpen, de előbb a hangja fejlesztésére koncentráljon. Először már ismert dalokkal próbálkozzon, igyekezzen elérni a hangmagasságokat és csak aztán nehezebb számokat. Azt pedig ne felejtse el, hogy csak is profira bízza magát, soha ne családtagra, kivéve, ha ezzel foglakozik.

Igazából a nő szörnyű volt, de a mi mottónk az, hogy mindenkinek adjunk esélyt. Soha nem értettem, hogy mire jó az, hogy átverjük szerencsétleneket. Egyszerűbb lenne azt mondani nekik, hogy nincs hangod, próbálkozz mással. Ehelyett adunk nekik még esélyt, és szánunk rájuk időt. Mondjuk, nem én vagyok a főnök, nekem mindegy. Ha végre megnyitom a saját lemezkiadómat és a saját stúdiómat, akkor én fogom megmondani a tutit.

-          Főnök, mára végeztem. Elmentem haza. – azt mondta, hogy szóljak neki mielőtt lelépek

-          Rendben van, Tom. Ugye nem felejtetted el, amit délután megbeszéltünk?

-          Nem, nem felejtettem el.

Alig vártam, hogy vége legyen a melónak. Jól fizet meg minden, de valahogy mindig én kapom a legalja melót, bár vannak, akik sokkal rosszabbul járnak, mint én. Nem szeretek itt dolgozni, de a karrierem szempontjából jó választás volt.

Miután leparkoltam a kocsit és beléptem a nappaliba elkezdtem kiabálni, mert nem akartam semmi olyat látni, amit nem kell.

-          Bill, megjöttem!..... Hahó!......Bill!

Nem válaszolt. Ez fura, mert általában ilyenkor mond valamit vagy zörög, de most semmi. Kezdtem megijedni, ezért körbejártam a házat.

A szobájában nem volt, az enyémben sem, a fürdőben sem, egyszerűen sehol. A nappaliba érve viszont egy levelet találtam:

„ Apa,

Elmentem itthonról, mert nem bírtam veled tovább. Egyszerűen úgy érzem, hogy el kell tűnnöm innen. Elegem van a hülyeségeidből, az agyamra mész a baromságaiddal és a követelőzéseddel. Nem így akartam, ilyen alattomos módom, de nem hagytál más lehetőséget. Követtél, nyomoztál utánam, dilidokihoz küldtél volna – igen, tudok róla – de én nem akarom ezt. Ne hidd, hogy köztünk kialakulhatott volna egy normális viszony. Te nem értesz meg engem, ahogy anyu sem. Elítéltek és szánalmasnak tartotok mindketten, pedig nem i ismertek igazán. Nem az vagyok, akinek látszom, közel sem.

Ne keressetek, mert nem fogtok megtalálni, csak ha ismertek eléggé; ha tudjátok milyen vagyok.

Bill”

Eltűnt, elszökött itthonról. Képtelen vagyok vigyázni a fiamra, akit rám bízott az anyja.

Hívom a rendőrséget!

Schrei

Sziasztok! Hosszú kihagyás után visszatértem a nagyszájú Billel és a kínlódó Tommal. Jó olvasást hozzá!  :)

11.: Elég volt!

Mivel nem jártam sikerrel a szobájában és még rám is nyitott miközben kutattam, úgy gondoltam nem kísérletezek tovább. Végül is az én fiam, én vagyok az idősebb, az érettebb, nekem kell logikusan gondolkodnom. Beszélnem kell vele!

Ez az elhatározásom addig tartott, amíg el nem ment hazulról, úgy, hogy nem is szólt. Persze ilyenkor senki nincs telefon közelben, hogy fel tudjam hívni ezzel a problémával. Gondolkoztam már sok megoldáson, de mindegyikkel arra jutottam, hogy csak megijesztem vele és még jobban eltávolodik tőlem. Ezért úgy döntöttem, hogy egyedül keresek fel egy gyerekpszichológust és tanácsot kérek tőle.

Mivel már dél elmúlott fel kellett hívnom, hogy egyáltalán fogad-e, ilyenkor.  Azt mondta, hogy nyugodtan menjek.

-          Jó napot doktornő! – köszöntem neki, mikor behívott végre

-          Jó napot! Miben segíthetek? Egyedül jött? – a második kérdésnél egy kicsit meglepettnek tűnt

-          Igen, egyedül vagyok csak. Tanácsot szeretnék kérni Öntől.

-          Így egy kicsit nehéz lesz. Tudja, azért hívnak engem gyerekpszichológusnak, hogy gyerekekkel foglalkozzak. – nem mondja?

-      Tudom, és értem, amit mond, de a fiamat egyszerűen képtelen vagyok bárhova is elvinni. Nem fogad szót, most is elrohant se szó se beszéd. Nem tudom, mit csináljak vele.

-          Ha jól értelmezem ön valamilyen formában újdonsült apuka.

-      Mondhatni igen. 17 voltam, amikor megszületet a fiam, de én elmenekültem a kihívás elől és csak most kezdtem el foglalkozni vele, miután az anyjával olyan szintem összevesztek, hogy el akart költözni hozzám a most 15 éves fiam.

-          Értem. Mi a probléma pontosan azon kívül, hogy nem fogad szót? Esetleg gyanakszik valamire?

-          Egyszerűen kezelhetetlen. Akármit mondok neki felkapja a vizet és elrohan, de nem mondja el, hogy hova. Nem tudom merre járkál, de szerintem a haverjaival van, akik khmm… enyhén szólva züllött alakok. Megpróbáltam átkutatni a szobáját, de nem találtam semmit, viszont néha furán viselkedik. Mintha nem a Földön járna.

-          Tehát drogra gyanakszik?

-          Igen, arra, de nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy csak fáradt volt vagy valami.

-    Nézze, azt tudom tanácsolni, hogy higgadtan próbáljon vele beszélgetni, mintha csak az időjárásról cseverésznének, aztán vesse fel az ötletet, hogy eljöjjenek ide. Először mindenképpen maga közeledjen felé, de ne durván. Fokozatosan kerüljön közelebb a fiához és lehet rám már nem is lesz szüksége. 

Ezután eljöttem tőle, de vegyes érzelmek kavarogtak bennem a sikerrel kapcsolatban. Bill nem egy tipikus beszélgetős fajta, hanem inkább az a visszavonulós. Leonával is ezért ment tönkre a kapcsolatuk. Mindegy, lesz, ami lesz, megpróbálom, hátha. Végül is nem vesztek vele semmit, rosszabb már nem nagyon lehet.

-          Bill, beszélgessünk egy kicsit! – mondtam már otthon a konyhában, mivel éppen enni készült

-          Nem akarok! – vágta hozzám félvállról

-          Nem érdekel! Most már eleget néztem a baromságaidat, de elég volt!

-          Mit akarsz? – nézett rám, de láttam rajta, hogy unja

-          Valami problémád van velem? Mondd meg nyugodtan, hátha tudok rajta változtatni.

-     Irritál, hogy apáskodsz fölöttem, de 15 évig rám se néztél konkrétan. Azt hiszed, csak mert ideköltöztem mindent elfelejtek neked. Tévedsz! Követsz, turkálsz a cuccaim között, kérdőre vonsz és parancsolgatsz. – na, jó, ez így sok egyszerre

-      Nézd Bill, én csak jót akarok neked és aggódom érted ezért csináltam. Attól félek, rossz táraságba keveredsz és egyszer majd börtönben végzed vagy az elvonón rosszabb esetben meg hallani se akarom, hogy hol. Azt szeretném, hogy normális életed legyen.

-         Ez nem jogosít fel az apáskodásra, miután 15 évig nem kellettem. – érzem, hogy haragszik rám, de nagyon ezért

-        Ezt nem értheted! 17 voltam, amikor megszülettél és megijedtem, hiszen felelőséggel tartoztam értetek, de nem éreztem késznek magam erre. Nem volt pénzem, lakásom, sőt semmi olyanom, amit meg kellett volna adni nektek. Viszont, amikor tehettem meglátogattalak titeket.

-     Ohh… szóval három- négy éve egy szabad perced nem volt? Szülinapomra is küldtél valami drága cuccot aztán el van intézve? Egy telefonra nem voltál képes, pedig örültem volna neki! – a végén már szinte üvöltött

-     Tudom, hogy az én hibám, és én csesztem el, de egyszerűen producerként nincs időm. Főleg mióta saját stúdióm van.

Amíg másnak dolgoztam, csak asszisztens voltam mindig ki tudtam lógni egy pár órára, hogy lássam a fiamat, de mióta saját stúdióm van, ahol én vagyok a főnök nincs időm ilyesmire. Örülök, hogyha hazaérek és alhatok. Mostanában pedig annyira elhanyagolom az egészet, hogy attól félek, a főnök kiakad rám, de rendesen. Ezért is törekszem már évek óta a saját kiadó létrehozására.

Billel viszont nem tudom, hogy mit kezdjek. Látszik, hogy haragszik rám az elmúlt 15 év miatt, de ezt már nem tudom visszacsinálni. Ki kell találnom valamit, hogy megenyhüljön velem szemben legalább annyira, hogy adjon a szavaimra. Nehéz menet lesz, de majd elválik valahogy

.

-          Bill, elmentem dolgozni, majd jövök!  - szóltam neki délután, mivel muszáj volt bemennem

-          Oké! – konkrétan azt is mondhattam volna, hogy ég a ház, az se érdekelné jobban