Sziasztok! Hosszú kihagyás után itt a történet következő része, melyből már lehet sejteni valamit. Jó olvasást hozzá! :)
3.: Emlékek
Nagyon sokat filóztam azon, hogy
miért kapott ilyen besorolást a célszemély. Az államra veszélyes, de rám nem.
Mit csinálhatott, hogy ki kell iktatnom? Velem egy idős, tehát 29 éves és
gyakorlatilag a szomszéd városban él, de ami számomra legfurcsább, hogy talán
még ismerhetjük is egymást. Lehet, hogy összefutottunk már bárokban,
szórakozóhelyeken vagy akárhol. Ennyire közeli célpontot még soha nem kellett
kiiktatnom. És ez zavar. Miért bízta rám David, holott feltehetőleg az ország
minden pontján van embere? Furcsa ez az egész.
De még mielőtt tovább agyalhattam
volna elkezdtem olvasni az akta részleteit, melyből kiderült, hogy Bill egy kis
bárban felszolgáló, egyedül él és nem is gyakran mozdul ki otthonról. Bár ez
meglehetősen kevés információ még a kép ellenére is, mégis úgy éreztem, hogy ezer éve ismerem ezt
az embert. A képen egy szőke, fiatal, magas és vékony srác van, aki épp kutyát
sétáltat. Egy cuki angol bulldog van vele, olyan egy év körüli talán. Na, nem
mintha értenék a kutyákhoz, de fiatalnak tűnik. Szegény, milyen szomorú lesz,
ha megtudja, hogy a gazdival mi történt. De hát ez van. A munka az munka, amit
nekem el kell végeznem.
- Kisfiam, hétvégén a haverokkal lelépek horgászni. Van
kedved jönni? – nyitott be a szobámba apám, mire annyira megijedtem, hogy
azonnal becsuktam a mappát
- Öhm, nem én…. Öhm… dolgoznom kell. – nyögtem zavartan,
miközben megpróbáltam takarni a mappát, nehogy észrevegye
-
Megint dolgoznod kell? Múlt héten is bent voltál, most
is. Nem lesz ez így jó.
Persze apám a civil munkahelyemre
gondolt. Árufeltöltőként dolgozom, mellette pedig tanulok még. Ez így
tökéletes, mert a fater nem sejt semmit, de mégsem aggódik, hogy nincs munkám.
- Lehet, hogy én is lent alszom egy haveromnál! –
kiabáltam a konyhába, mert időközben apu kiment a szobámból
-
Ennek már jobban örülök! – mondta, majd a hangokból
ítélve elkezdett turmixolni valamit
Javítanom kellett magam apám előtt,
mert terepszemlére megyek és az szerintem eltart a hétvégén is, ezért nem
leszek itthon. Mondjuk, azt nem kell tudnia, hogy milyen ügyben és hova megyek
valójában, ahogy azt sem fogja megtudni soha, hogy nem is a barátaimmal voltam,
mert Gustav és Georg falaz nekem mindig.
Igen, ők tudják, hogy mit csinálok,
mi az igazi munkám, mert egyszer véletlenül elszóltam magam előttük. Nem
akartam őket sem belekeverni, azt szerettem volna, ha ezt a dolgot a sírba
viszem magammal, de sajnos egy rosszul időzített mondottal elárultam a kilétem
és nem volt visszaút. El kellett mondanom nekik mindent. Nem mondom, hogy jól
fogadták, de rosszabb is lehetett volna; például, hogy rohannak a rendőrségre.
**** 5 évvel ezelőtt ****
Jól emlékszem arra a napra. Egy
borongós, őszi délután volt és a srácokkal épp egy otthonülős, lazulós, sörözős
napot tartottunk, amikor valamiért előjött a szó egy befolyásos üzletemberről,
aki nemrég nyomtalanul eltűnt. Jól tudtam miért és hova tűnt.
-
Komolyan, szerintetek létezik az, hogy ennyire
nyomtalanul lelépjen valaki? Tuti, hogy valami van a háttérben! – érvelt
Gustav, miközben beleivott a már megmelegedett sörébe
-
Szerintem szimplán eltették láb alól! – mosolygott
Georg, majd zenét váltott
-
Azt jelentették volna nem? – kérdezte Gustav csak úgy
mellékesen
- Nekem akkor is az a véleményem, hogy direkt tűntették
el! – makacskodott Georg - Tom te mit
gondolsz?
-
Én tettem el láb alól. – válaszoltam elmerengve, nem
is figyelve arra, hogy mit mondok
- Hogyne, majd pont te csinálsz ilyet! A közelébe sem
tudnál férkőzni, valószínűleg több ember védi! – reagált rögtön Gustav, aki
természetesen nem vette komolyan, amit mondtam
- Bérgyilkosként nem megoldhatatlan! – merengtem még
mindig, majd mikor realizáltam, hogy ezek a szavak nem csak gondolatban
fogalmazódtak meg, hanem hangosan ki is mondtam őket a barátaimra néztek, akik
megrökönyödve bámultak rám
-
Hogy mit csinálsz? – tért észhez pár perc múlva Georg
-
Semmit, felejtsétek el! – ezt szépen szólva is
elcsesztem
Innentől kezdve mindent el kellett
mesélnem nekik. Azt, hogy miként keveredtem bele, hány melót csináltam eddig,
miért, hogyan tudom ezt hidegvérrel megcsinálni és persze olyan dolgokat is kérdeztek,
amikre tényleg nem válaszolhattam, maximum csak egy sejtelmes választ adhattam.
Nem voltak elragadtatva a munkámtól, de legalább nem futottak a rendőrségre,
sőt mi több barátok maradtunk mindezek ellenére. A kérésük csupán annyi volt,
hogy ne részletezzem nekik, hogy mit csinálok éppen, de tudni akarnak róla, ha
meló van, nehogy bajba keverjenek, ráadásul ők ajánlották fel, hogy falaznak
nekem apám előtt, akinek viszont a saját biztonsága érdekében nem mondok semmit
még véletlenül sem. A srácoknak is csak véletlenül egy a sörtől mámoros
pillanatban szóltam el magam, de ez soha többé nem fordulhat elő. És nem is
fordult azóta, mert kínosan ügyelek arra, hogy ki előtt mit mondok.
**** Jelen ****
Miután annyira elméláztam a múlton,
hogy észre sem vettem és elrepült az idő, írtam egy SMS-t Gustavnak és
Georgnak, hogy elméletben náluk vagyok a hétvégén. Azért használok többes
számot, mert ők jó ötletnek tartották pár éve, hogy összeköltöznek, így fura
lenne, ha az egyik nem tudná, hogy náluk vagyok. Anno amiatt döntöttek a közös
albérlet mellett, hogy külön élhessenek a szüleiktől, de mégse haljanak éhen
miután kifizették a lakbért. Ez így praktikusnak tűnt, de így a harmincas éveik
elején elég furcsán veszi ki magát. De nekem mindegy, ha ők így látják jónak
még mindig, akkor legyen.
Az SMS után viszont tényleg
belemerültem a mappába, majd a közösségi oldalakba. Közel éjfél volt már, hogy
elaludtam, de úgy éreztem, mintha legalább napok óta nem aludtam volna.
Az utolsó meló! Gyerünk Kaulitz,
szedd össze magad!
