Zárás

  Sziasztok! Tudom, hogy nagyon régen adtam életjelet magamról ezen a blogon, vagyis a két Tokio Hotellel foglalkozó portálon. Tudom, hogy még van olyan történet a weboldalon, amit nem fejeztem be, és van olyan is, amit átírásra szántam. Nagyon sok mindig történt velem ezalatt a pár hónap alatt, volt időm gondolkodni, mérlegelni. Amit egyszer elkezdek, azt általában befejezem, nagy dolognak kell történnie, hogy ennek az ellenkezőjét tegyem, most mégis megteszem. 

A blogot bezárom.

Mielőtt végleg befejezném szeretném elmagyarázni, hogy miért döntöttem így. Nem volt egyszerű a döntés és lehet, hogy bánni fogom, de sajnos nem tudtam mást tenni. Vagyis, másképp is csinálhatnám, de az már nem lenne ugyanolyan, mint amikor elkezdtem. 

Amikor úgy döntöttem, hogy belefogok a blogolásba és megpróbálom papírra vetni a gondolataimat és az ötleteimet még kislány vagy kiskamasz voltam. Tizenegynéhány éves lehettem, amikor megnyitotta kapuit az első Tokio Hoteles blogom, aztán a következő is. Akkor még őrülten rajongtam értük és mint a legtöbb lány róluk álmodtam és mindenhol ők voltak. Egy szó, mint száz: meghatározták az életemet akkoriban. Azonban idő közben eltelt egy jópár év és én felnőttem. Mások lettek a prioritások és más lett az értékrendem is. A zenekar tagjai is felnőttek, megnősültek, gyerekük lett, megváltoztak, ahogy minden normális ember az évek során, viszont rájöttem, hogy a mi útunk elválik egymástól. Persze, továbbra is követem őket és figyelemmel kísérem az életüket, de már nem olyan szinten, mint régen. Akkor tudtam minden egyes kis dolgukról, minden hírt kiveséztem jobbról - balról, előről, hátulról, de mára csak egy bólintással nyugtázom, hogy rendben, ez van. 

A fentiekből szerintem egyértelmű, hogy már nem vagyok akkora rajongó, mint régen. Elmagyarázom, hogy miért. De még mielőtt valaki kommentben nekem esne, hogy én rosszul látok valamit, szeretném hangsúlyozni, hogy ez az én véleményem, nem kell vele egyet érteni. 

Mint, ahogy fent írtam sok idő eltelt. Amikor anno 2005-ben berobbantak a Durch den Monsunnal imádtam őket. Akkora enrgiát, lelket és hangot éreztem / hallottam, amit még nem. Imádtam a különc stílusukat, hogy ennyire megosztó személyiségek és imádtam, hogy voltak, akik nem tudták eldöteni, hogy Bill fiú vagy lány és azt is imádtam, amikor azzal hecceltek, hogy a kedvenc énekesünk meleg. Sajnos nem voltam egy koncertjükön sem, mert akkor még kicsi voltam ekkora tömeghez és egy ilyen rendezvényhez, de felvételről rengeteg fellépést láttam. Amikor meghallottam Bill senkivel össze nem téveszthető hangját megborzongtam és elkapott a "fangörcs", megláttam Tomot és imádtam őt, ahogy Gustav és Georg nélkül sem tudtam elképzelni a zenekart. Ők négyen voltak a tökéletesek számomra. Szerettem hallgatni a zenéjüket, fordítóval értettem a dalaikat és később már felfogtam, hogy valójában milyen mélyek és érzelmesek ezek a dalok és értettem, hogy miről szólnak valójában. Imádtam Bill karizmatikus kiállását és Tom rosszfiúságát. Szerettem, ahogy kommunikálnak a rajongókkal a színpadon és a backstage-ban is, imádtam az az őszinte örömöt, ami áradt belőlük és imádtam azt a lendületet, amivel színpadra álltak. Billnek megvolt a szokásos kis gesztikulálása, ami valószínűleg ott és akkor jött neki elő, imádtam, ahogy Tommal ugratják egymást még a rajongók előtt is. Az interjúkon imádtam, hogy Bill egy egyszerű "hogy vagy" kérdésre elmesélte az életét és senki más nem tudott szóhoz jutni mellette. Imádtam azt, hogy az anyanyelvükön beszélnek és dalolnak. Imádtam az összetartásukat és azt, hogy nem lehetett külön beszélni egyik fiúról sem, mert négyen voltak. Imádtam, hogy mindig tökéletesen néznek ki. Tetszett az a lendület, az a jókedv és a sok érzelem, ami magával ragadott engem is, ha őket hallgattam. A dalokból kihallottam a gitárokat. a dobot és Bill hangját. Imádtam azt az atmoszférát, ami körbelengte őket akkoriban. 

De valami megváltozott. Mármint azon kívül, hogy eltelt rengeteg idő. 

Már nem érzem azt a fangörcsöt, ha meglátom őket, már nem kap el a hév, hogy mindent tudni és látni akarok. Nyilván ehhez hozzájárul az, hogy ők is és én is felnőttem. Ők harmincas felnőtt férfiak lettek, családdal, én pedig felnőtt huszonéves nő. Még mielőtt bárki azt hinné, hogy engem zavar ez a folyamat, meg nyugtatok mindenkit, hogy nem. Örültem, amikor Gustav megnősült és a kislánya születésének is. Imádom, ahogy ír róla / neki instagramon és azt is, ahogy ránéz. Ugyanúgy örültem Tom boldogságának is, habár nem feltétlen értek vele egyet a választása terén. Nem azt mondom, hogy jobban örültem volna egy magamutogató, agyon plasztikázott cicababának, aki tíz évvel fiatalabb nála, de nem értem, hogy miért kellett neki egy négy gyermekes negyvenes nő, holott Tom megkaphatna szinte bárkit. Mindegy is. Nem az én dolgom, ha ő boldog, akkor legyen vele. A régi dalok ugyanúgy tetszenek és bármikor meghallgatom őket, mert egyediek és tele vannak mondanivalóval. Viszont ezt sajnos nem tudom elmondani a mostaniakról. Régen a klipek igényesek és erősek voltak. De sajnos például a Girl got a gun klipjével nem tudok azonosulni egyáltalán és sajnos nem csak ez az egyetlen. Régen mind a négyen szerepeltek a kisfilmekben, ma gyakorlatilag minden az ikrek körül forog és a klipek nagy része Billről szól. Ha már klipek... Számomra annyira művi dolog lett Bill szenvedése, és egyedülléte, hogy fáj ránézni. Egy darabig vicces volt, hogy nem tudják kitalálni, hogy kikhez is vonzódik, habár már akkor nyílt titok volt. Viszont mára ez a szenvedése és erőlködése kínossá vált. Tudom, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy kikhez vonzódik és mára szerintem senki nem is érdekelne a dolog. De ez a mutatok valamit, de nem mondok semmit és direkt semlegesen beszélek a kapcsolataimról dolog szerintem már kínos lett. Sajnos azt érzem, hogy a zenéik is felszínesek lettek, és valamiért olyan érzésem van, hogy az ikrek valamilyen tudatmódosítószer hatása alatt dobták össze egy részüket. Mindig is elítéltem a kábítószerek használatát és véleményem szerint nagyon sajnálatos dolog, hogy ezt reklámozzák is. Sajnos a régi, igényes kisflimek helyét átvette a szexualitás előtérbe helyezése, ahol egyre többet mutatnak a dologból. Nem vagyok prűd tudom, hogy ez az élethez tartozik, ám úgy gondolom, hogy nem kell mindenhol hirdetni. Főleg nem így. Számomra közönségesek és felszínesek lettek a srácok és nem adják már vissza a régi Tokio Hotelt, akik odafigyeltek arra, hogy mi kerül ki  kezük közül. Megmondom őszintén nem tetszik az sem, hogy Georg és Gustav ennyire háttérbe vonultak. Eddig sem voltak hatalmas reflektorfényben, de amióta az ikrek Amerikába költöztek szinte alig látni őket. Igen. Ott történt valami velük, ami végérvényesen megváltoztatta a zenekart. Mára olyan érzésem lett, mintha Gustav és Georg csak a fölösleges kolonc lenne, akik nélkül is elmenne a zenekar, nem feltétlen kellenek oda vagy csak azért, mert a "klasszikus" dobot nem tudja egyszerre használni a gitárjával és a zongorával Tom. A zenéjük annyira művi és elektronikus lett, hogy számomra ez a sok effekt már élvezhetetlenné teszi a hallgatását. Az eredeti hangszerek mellé olyanok jöttek, amik már tucatzenévé teszi a dalaikat. Bill hangja felismerhetetlenségig feljavítva auto tune-nal és számomra irritálóan magasan énekel. Nem, nem arról beszélek, amikor a saját, tényleges hangját használja, hanem a magas fejhangról, amit minden egyes dalban kiad. Ha még csak egy két hangról lenne szó, nem mondanék semmit, de a dal 90%-ban ilyen hangon énekel, ami engem zavar. Billnek amúgy sincs mély hangja, ezért nem is értem, miért kell ennyire magasan énekelni. Az új dalokat hallgatva azt érzem, hogy Bill veszetett az énekhangjából. Méghozzá rengeteget. Már nem érzem annyira karizmatikusnak,  enrgikusnak és erősnek. Persze, változik az ember hangja ahogy idősödik, főleg egy hangszálműtét után nem lesz ugyanolyan. Ezzel tisztában is volt mindenki. De a műtét 2007 (?)-ben volt, és azután még kiadtak egy baromi jó lemezt, ahol Bill még az eredeti hangján énekel. A külsejük is rengeteget változott az idők folyamán. Gustav és Georg nem változott sokat, csak Georg szabadult meg a hosszú tincsitől, amit valljuk be jól tett. Így sokkal jobban néz ki. Tom, a suttyó rapperből egy igénytelen csöves lett. Lehetne szépíteni, de nem akarom. Egykor mindig rendezett, tiszta és ápolt külsővel jelent meg, most szakadt ruhában, ápolaltlanul. Mert azt a szakállat mindennek lehet nevezni, de ápoltnak nem az biztos. Ahhoz képest, hogy a felesége egy egykori szupermodell, Tom egyáltalan nem ad magára. Persze, féfiasabb lett mint volt, sokkal izmosabb és mostmár lehet rá azt mondani, hogy férfi. De számomra akkor lenne igazi, nagybetűs jó pasi, ha adna magára. Bill is rengeteget változott. Ő egy igazi kaméleon, akinél felsorolni nem lehet mennyi változás volt. De sajnos rá is azt kell mondanom, hogy sokszor úgy néz ki, mint egy szakadt csöves, aki a túrkálóban a legolcsóbb ruhákat válogatta össze. Tudom, hogy a legtöbb dizájner darab és méreg drága, de össze nem illő, néha szakadt ruhák és ápolatlan kinézet jellemzi Billt is. Tisztában vagyok azzal, hogy egy zenésznél nem a külső számít, hanem a szív, amit a dalaiba tesz, de számomra nagyon rontja az összképet. Nem kell, hogy talpig sminkben legyen, sőt sokkal férfiasabb nélküle, de ennél ő többet tud. És akkor így, a legutolsó pár mondatban beszéljünk a zenéjükről. Durch den Monsun. Ez volt A DAL. Erő, energia, lendület, érzemek, szív és lélek. Ez jellemezte. A régi verzió, amikor is 15 - 18 évesek voltak egy meghatározó dal volt. Nemrég kiadták a 15. évfordulóra az új verziót, ami megmondom őszintén egyáltalan nem tetszik. Tudom, hogy az "új generációs" rajngóknak - ahogy én hívom őket" nagy bejön, de nekem nem. Túl elektronikus és mű az egész. Ez már nem a régi Tokio Hotel. Nem az az zenekar, akiket én megszerettem. 

Az emberek változnak. Én is felnőttem, ahogy ők is. Ők is változtak és én is. Ők egy elektronikusabb hangzásvilágra váltottak, én pedig egy rockosabbra. Én szeretem, ha hallom a gitárt és a dobokat és kicsit klaszikusabb a hangzás. Ők már nem ezt képviselik. 

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy már egyáltalán nem érdekel, hogy mi van velük. Továbbra is örülök a sikereiknek és meg fogom hallgatni, ha új zenét tesznek közzé, de az a régi rajongás, ami volt soha nem fog visszajönni. Ez nem a négy fiú hibája és nem is az enyém. 

A fent leírtak miatt döntöttem úgy, hogy bezárom a blogot. Már nem tudok velük azonosulni és nem is akarok. Megpróbáltam befejezni az elkezdett történeteket, de ahányszor belekezdtem, annyiszor töröltem is. Nyögvenyelős, erőltetett lett mindannyiszor. Ilyet pedig semmiképp nem szeretnék közzétenni. Ezért inkább a búcsú mellett döntöttem. Nehéz dolog, mert meghatározta az életem 9 évét a blog, de nem tudom tovább folytatni. Szívemet, lelkemet adtam bele az elején, de már nem megy. A megírt részek és történetek természetesen itt maradnak, de nem lesz folytatva a blog. Sajnálom. 

Szülinapos...

Sziasztok! Tudom, hogy már nagyon régóta nem volt semmi életjel, de még a karantén idején sem egyszerű az élet. Egyetemistaként rám is vonatkozik a távoktatás, így nem igazán van időm, amikor pedig lenne, egész egyszerűen kedvem nincs hozzá, mert napi 10- 12 órát ülök a gépem előtt és örülök, ha pihenhetek egy kicsit. De most nem is azért jelentkezem, panaszkodjak, hanem  mert a tegnapi napon volt egy szülinaposunk, aki nem más, mint Georg!
Nem szeretném hosszúra nyújtani, úgyhogy megint csak annyit mondanék, hogy
Boldog Szülinapot Georg!

Dirty Work

Sziasztok! Mivel nagyon hosszú volt a kihagyás úgy gondoltam, hogy két részt is közzéteszek. Jó olvasást hozzá! :)

7.: Elmélkedések

A nap további részében tovább gondolkodtam a dolgokon, de nem jutottam semmire. Egyszerűen megakadtam ott, hogy lehetséges, hogy hibát követek el. Amit nagyon nem szeretnék, mert egy ártatlan embert nem fogok megölni, csak egy fatális tévedés miatt.

Reggel, amint felkeltem elkezdtem megszervezni a fejemben az akciót. Elhatároztam, hogy nem tökölhetek tovább, mert a megbízóm nem fogja jó szemmel nézni és a végén valami csavart tesz a dolgaimba és nem szállhatok ki. Pedig nekem már elég volt ebből az értelmetlen gyilkolásból.

Akkor is meg fogom csinálni az akciót, ha életem legnagyobb baklövését is követem el ezzel. De a családom és a barátaim biztonsága érdekében meg kell tennem. Az tudom, hogy én soha nem leszek teljes biztonságban és mindig résen kell majd lennem az elkövetkezendő tizenöt - húsz évben, de legalább nem állnak bosszút a szeretteimen. Már akik maradtak nekem.

Sajnos rengeteg barátot elveszítettem magam körül. Persze nem haltak meg csak elköltöztek vagy egyszerűen nem tartanak méltónak arra, hogy a barátjuk legyek, mert ők már a „felső körökben” mozognak. Van, aki menő ügyvéd lett, bankár vagy esetleg valami vállalati nagyfőnök. Részben megértem, hogy nem kell nekik egy egyszerű árufeltöltő barát, részben pedig mélységesen elítélem őket, mert soha nem hallgattak meg és soha nem lehettem velük olyan viszonyban, mint Gustavval vagy Georggal. A srácokkal még gimiben ismerkedtem meg. Akkoriban még nem voltam ennyire mélyen ezekben a dolgokban, sőt leginkább nem is voltam benne, csak tizenhét éves koromban kezdtem beszerveződni az alvilági dolgokba. Mondjuk akkor még „csak” a kábítószer bizniszben voltam benne, mert a főnök nem engedte, hogy ennél mocskosabb dolgokban benne legyek a korom miatt. Nem akarta, hogy kiskorúként öljek. Pedig nagyon jól tudta, hogy kiválóan tudom forgatni a fegyvereket és érdekelnek is. Tulajdonképpen akkoriban még úgy gondoltam, hogy a gimi után belépek a katonasághoz és ott fogom szolgálni a hazát. Mesterlövész akartam lenni, mert szerettem a titkos bevetéseket és azt, ha nem kellett közel mennem az ellenséghez. Most ezt úgy mondom, mintha lettem volna katona valaha is, pedig az az igazság, hogy soha nem voltam, maximum az alvilág katonája. De akkor még nem kellett fegyvert használnom, csak amolyan biztosítékként volt nálam, ha valami történik a „frontvonalon” akkor meg tudjam védeni magam. De soha nem használtam erre a célra. Eddig csak pénzért öltem és semmi másért.

Visszakanyarodva, Gustavval és Geroggal még a gimiben találkoztam. Én első éves voltam, ők felettem jártak, de hamar egymásra találtunk zenének köszönhetően. Mind a hárman zenélni akartunk és a magunk útját járni, ezért alapítottunk egy zenekart, ami nem volt hosszú életű, mert az érdeklődésünk más irányba vitt minket. Ennek ellenére a barátságunk megmaradt és azóta is a legjobb haverok vagyunk. Nekem is mondták, hogy költözzek hozzájuk és éljünk együtt hárman, de nekem teljes mértékben megfelelt apámnál.

Na, igen. Amikor családról beszélek, akkor csak apámat értem alatta. Az apai nagyszüleimmel tartam a kapcsolatot és velük minden oké, de az anyai oldalon megszűnt minden kapcsolat. Sőt, nem is volt soha. Anyámról meg ne is beszéljünk. Ő lelépett a születésem után. Gyakorlatilag utoljára az ötödik szülinapomra írt egy pár sort és azóta semmi, de soha nem láttam őt. Mintha nem is létezne. Amikor kicsi voltam és készültünk az oviban vagy az iskolában az anyák napjára szomorú voltam és nem értettem, hogy nekem miért nincs, de lassan beletörődtem és mára már nem is érdekel ez az egész. Persze, fáj, hogy nem is érdeklem és még csak meg sem keresett a majdnem harminc év alatt, de ez van. Mostanra már nem teszem fel a kérdést, hogy miért. Egyszerűen csak megtanultam elfogadni, hogy nincs itt és nem is lesz. Elfogadtam azt a tényt, hogy saját anyámnak nem kellettem soha. Bár apám azt állítja, hogy nem érti mi történt, mert ő egyszer csak kilépett az életünkből, én úgy gondolom, hogy tud valamit, csak nem akarja elmondani. Én pedig nem firtatom. Túltettem magam rajta. Bár egyszer, csak egyszer az életben szeretnék találkozni az anyámmal és megkérdezni tőle, hogy miért tette. Hogy miért nem kellett neki. Mi oka volt annak, hogy alig pár napos koromban lelépett és egyedül hagyta apámat, aki megpróbált megtenni értem mindent, amit csak tudott. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő számomra, de ha egyszer lesz családom, akkor abban biztos vagyok, hogy soha, de soha nem fogom elhagyni őket semmi pénzért. Ezért is akarok véget vetni ennek az életnek. Tudatában vagyok annak, hogy ha kiderülnek a tetteim, akkor valószínűleg életfogytiglanit kapok, de a lehető legkörültekintőbben próbálok tenni mindent, hogy ne bukhassak le. Mostanra sikerült annyit félretennem, hogy vehetek egy kisebb házat és viszonylag jól meg is élhetek a tanulmányaim befejezéséig, de óvatosnak kell lennem, hiszen árufeltöltőként nem nagyon lehet megtakarításom. Minden egyes kis apró részletre figyelnem kell, ha nem akarok lebukni.

De a mostani legfőbb feladatom kideríteni, hogy ki az a Bill Kaulitz valójában. Miért veszélyes? Mit tett? Nem. Nem szabad gondolkodnom. Meg kell terveznem a kiiktatását. Holnap megtervezem és utána végrehajtom. Ez az utolsó megbízásom és nem cseszhetem el a hülyeségeimmel. Cselekednem kell. Nem gondolkodni, hanem tiszta és gyors munkát végezni. Gyerünk!  

Dirty Work

Sziasztok! Nagyon hosszú kihagyás után meghoztam a következő részt, amihez jó olvasást kívánok! :)

6.: Lelkiismeret

Nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem egész éjjel. Az ébresztőórám megszólalásáig csak forgolódtam az ágyban és próbáltam rájönni, hogy mi lehet a baj. Bill csak egy srác, aki veszélyes az államra és valószínűleg rám is. Nem kellene ezen agyalnom, mégis van egy olyan megmagyarázhatatlan érzésem, hogy valami nem stimmel. Valami felett vagy átsiklottam, vagy a megbízóm nincs tisztában azzal, hogy mit csinálok és miért. Én csak és kizárólag olyan személyeket iktatok ki, akik tényleges veszélyt jelentenek vagy ideológiailag nem megbízhatóak, de ez a fiú látszatra egy teljesen átlagos, hétköznapi ember, aki egy pubban dolgozik, hogy eltartsa magát. Szerintem nem járt még egy nagyfejes közelében sem, nem ám, hogy államra veszélyes. Itt valami tévedés lesz. De nekem nem posztom eldönteni, hogy kit kell kiiktatni és kit nem. Én azért kapom az elég busás fizetésem, hogy tiszta és gyors munkát végezzek. Nem szabad gondolkodnom. De mi van akkor, ha ez egy tévedés és valójában egy ártatlan embert ölnék meg? Ha megtenném, egy közönséges gyilkossá válnék, amit nem szeretnék, még akkor sem, ha már most az vagyok egyesek szemében. Ki kell találnom valamit, de sürgősen!

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal feküdtem az ágyamban, de rá kellett jönnöm, hogy ez a dilemma nem vezet sehova. Minél előbb ki kell iktatnom a célszemélyt és kész. Nincs választásom. Lehetőleg még a héten el kell intéznem, mert kezd gyanús lenni a jelenlétem a városban és nem bukhatok le.

A gondolatmenetem végére összeszedtem magam annyira, hogy felkeljek és elvonszoljam magam a fürdőig, ahol vettem egy jeges zuhanyt, hátha kitisztítja a fejem. A zuhanyzás után felöltöztem és lementem reggelizni egy közeli pékségbe, de igazából nem is kívántam az ételt. Egyszerűen egy golflabda nagyságával vetekedett a gyomrom nagysága, ami ráadásul folyamatosan bukfenceket hányt. Ideges voltam. És ez aggasztott. Nem szoktam ilyen lenni egyetlen munkám alkalmával sem, sőt azok ehhez képest felkérések voltak egy angolkeringőre. Eddig megkaptam a célpontot, megfigyeltem, biztosítottam a terepet, majd akcióba lendültem. A kényes ügyek sem tartottak tovább pár hétnél. Most meg gyakorlatilag egy hete ülök egy olyan ügyön, aminek maximum ennyi időbe kellett volna telnie. De valami nem stimmel. És ezt a hibát ma kiderítem. Újra belevetem magam az aktába, tanulmányozom, átolvasom, értelmezem és megfejtem. Megpróbálok rájönni arra, hogy miért veszélyes egy 29 éves, látszólag teljesen ártalmatlan srác.

Amint visszaértem az olcsó motelba elkezdtem újra olvasni mindent. Megnéztem a közösségi oldalakat, gyakorlatilag mindent felkutattam Bill Kaulitz-cal kapcsolatban. De nem találtam semmit. Semmi olyat, ami érdemleges lenne, vagy nem olvastam volna korábban. Mindig felkészültem megyek az akciókra, nem szeretem a meglepetéseket, mert ebben a szakmában az minden, csak nem jó. De ezt egyszerűen nem értem.

Délután már annyira szükségem volt a friss levegőre, hogy elindultam a városban, hogy kicsit sétáljak és ne csak a szobában üljek egész nap. A helyszín egy álmos kisváros, pont olyan, amiket a horror filmekben mutogatnak és ahol rendszerint történni fog valami. Nos, az itt élők nem sejtik, de hamarosan történni fog. Méghozzá egy rejtélyes gyilkosság. Na, de kanyarodjuk vissza. Kínomban megcsörgettem a két barátomat, hogy jöjjenek át ide, mert gáz van. Persze nem vagyok olyan hülye, hogy a kis motelben találkozzak velük, ahol gyakorlatilag még a falnak is füle van, de talán még szeme is, hanem egy kis kávézóba hívtam őket, de szigorúan nem a Sunshine Pubba. Nem akartam, hogy lássák Billt, mert akkor ők is részesei lesznek valamennyire ennek az ügynek. Hiszen ha látják a leendő áldozatot, akkor egész könnyedén figyelmeztethetik és fuccsba mehet több hét munkája. Bár tudom, hogy ők ezt nem tennék meg velem, viszont ebben a helyzetben nekik okoznék egy életen át tartó lelkiismeret furdalást, hiszen megakadályozhatták volna a dolgot, de nem tették. Ezt pedig nem akarom. Elég nekem a saját lelkem okozta rémségekkel megküzdenem, nem kell még a barátaimét is bevállalnom.

-          Mi a baj? – kérdezte Georg, mivel nem szóltam meg mióta köszöntünk egymásnak

-       Tom, így nem fogunk tudni segíteni! – ért a kezemhez Gustav is, miközben a pincérlány letette elénk a kávékat

-       A meló. – mondtam, miután a lány elment az asztaltól

-      Mi van vele? Tudom, hogy azt mondtad, hogy ez az utolsó, de ezen kívül. – érdeklődött Gustav miközben belekóstolt a kávéba

-     Valami nem stimmel. Tudom, hogy nem posztom dönteni a kiiktatásról, de valami nem oké. Az aktái teljesen ellentmondásosak és nem tudom mit csináljak. Egyszerűen azt érzem, hogy hatalmas hibát követnék el akkor, ha megtenném.

-      Akkor ne csináld! – mondta egyszerűen Georg, aki gyakorlatilag semmit nem tud az alvilágról és erről az egészről

-    Nem így megy. Bosszút fognak állni rajtatok vagy apámon. Így sem vagy biztos abban, hogy garantálni tudom a biztonságotokat és abba tudom hagyni minden következmény nélkül, de ha nem végzem el a melót sokkal súlyosabb dolgokra számíthatok, mint pár pofon. Ha nem lennék ekkora pácban alapvetően ide sem hívtalak volna titeket, sőt már a biztonságotok megszervezésén lennék, de őszintén nem tudom, hogy mit csináljak. Most először érzem azt, hogy hiba lenne. – ha a támogatásukat akarom, akkor igazat kell mondanom még akkor is, ha megrémíti őket

-    Tom, ne felejtsd el, hogy minket beavattál ebbe a világba. Tudtuk, hogy mivel jár, legalább is sejtettük. Nem gondoltuk egy pillanatig sem, hogy biztonságban vagyunk és azt sem, hogy csak úgy kiszállhatsz én csak azt mondom, hogy biztos van egy másik út is. Különben miért érzed azt, hogy valami nem stimmel? – nem tudtam, hogy Georg ennyire tájékozott ebben a témában, de ahogy Gustav is bólintott rájöttem, hogy tudják, hogy mivel jár a barátságom

-    Először is; soha nem voltam ennyire közel egyik áldozathoz sem. Mármint mindig távolabbi helyeket kellett meglátogatnom, de most közel vagyok. Másodszor; a tette alapján minimum a hatos besorolást kellett volna megkapnia, de nullásat kapott. Így nem igazán értem a dolgot. Tudom, hogy nektek ez nem mond sokat, de nem akarom, hogy tudjátok ki ő.

-      Huhh, érdekes. Nem tudok erre mit mondani. Sőt erre az egész nem tudok. – válaszolt Georg kicsit lassan reagálva a mondataimra

-        Akkor sem értem. És nem akarok egy ártatlan embert megölni.

-      Tom, te embereket ölsz. Így is, úgy is gyilkos vagy, aki pénzt kap ezért a dologért. Bár mondjuk nekem sem mindegy, hogy mit csinálok a munkám során. Azt tudom neked javasolni, hogy áss bele még mélyebben a történetbe és deríts ki többet, mint amit most tudsz. Bármit teszel, mit támogatunk téged. De a döntés a tiéd és mi ebbe nem akarunk beleszólni még a legkisebb mértékben sem. Ahogy mondtad, nem posztod dönteni, csak végrehajtani, nekünk pedig még úgysem dolgunk ez. Mi nem is tudhatnánk erről a helyzetről, sőt a valós énedről sem. Nekünk annyit szabadna tudni, hogy árufeltöltő vagy és tanulsz mellette. Úgyhogy minket ne állíts válasz elé, mert nem fogunk semmit mondani. Mi nem döntünk egy emberi életről. Még akkor sem, ha a saját biztonságunk múlik rajta. – Gerog hangja szinte suttogássá halkult, mert félt, hogy valaki meghall minket

-       Azért kösz a segítséget. Nem tudom, mi legyen és mi lenne a helyes, de annyi szent, hogy tovább kutatok. Valami itt nem oké, és nem fogom ennyiben hagyni.

Gustav és Georg nem maradhattak sokáig, mert feltűnő, de sokat segítettek. Megerősítettek abban, hogy ne hamarkodjam el a döntésemet és a tetteimet, amiket már nem tudnék vissza csinálni a legrosszabb esetben. Nagy bajban vagyok és leszek is, amíg le nem zárom ezt az ügyet. De az még a holnap kérdése, hogy miként teszek pontot az i-re.

8 év

Sziasztok!
Huh, már jó régen volt bejegyzés, de nem tűntem el! Csak sok minden jött közbe és nem volt időm írni. De most, mielőtt érkezne a következő rész: eltelt egy újabb év a blog életében, így újra szülinapot ünnepel. Immár a nyolcadik éve, hogy kisebb - nagyobb szünetekkel, de szerkesztem ezt a blogot. Nem szeretném hosszúra nyújtani, de azért idén is elhoztam Nektek az évi összegezést, ami számomra is egy jó visszajelzés.
Na, de nézzük is a számokat!

Eddig 33.480 megtekintés volt a blogon, ami szertinem nem annyira rossz, főleg, ha azt nézzük a Tokio Hotel egy eléggé megosztó zenekar volt és még most is az.

Eddig három történetet fejeztem be, illetve a negyediket elkezdtem. Tudom, hogy ebből lehett volna több is, de az az igazság, hogy a blogolásra én még mindig csak hobbiként tekintek és nem akarom háttérbe szorítani a valós és fontos dolgaimat ezzel szemben. Szeretem csinálni, mert kikapcsol, de az idő véges és nekem a lényeges dolgokra kell koncentrálnom. De abban is biztos vagyok, hogy még egy jó darabig nem hagyom abba.

Mivel mostanában nem voltam túl aktív úgy gondolom, hogy kellene néhány szót ejteni a jövőről...

• Mindenképpen folytatni fogom a Dirty Work c. történetet, még akkor is, ha csak néha tudok írni
• Megpróbálok minél több részt hozni és rendszeresebben, de nem ígérek semmit

Ennél több konrkétumot nem tudok és nem is akarok írni, mert nem szeretnék felelőtlenül ígérgetni olyan dolgot, amit nem tartok be. De az első pontot mindenképpeb megtartom, mert nem szeretem a befejezetlen dolgokat, főleg ha a sajátomról van szó.

De most jöjjön az, amiért létrejött a bejegyzés.