World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a folytatást, amiben már feltűnik egy lány szereplő is. Jó olvasást hozzá! :D

2.: Újra

Reggel úgy döntöttem, hogy ma nem főzök, de ahogy ezt kimondtam láttam a tesóm fájdalmas arcát, hogy ő sem akar.

-         Akkor pizza vagy étterem? – néztem rá nevetve

-         Étterem, nincs kedvem a pizzához. – mondta miközben leült a TV elé, a kanapéra

A délelőtt folyamán takarítottam egy kicsit, ami már igencsak ráfért a szobámra. Áll a por mindenütt, ruhakupacok a földön is; nem szeretek takarítani. Takarítónőt nem veszünk föl, mert nem akarjuk, hogy ő csináljon minden nekünk és ne tudjuk, hogy mit hova rakott.

A rendezkedés alatt rábukkantam olyan dolgokra, amikről azt hittem, hogy elvesztek a költözés alatt.

Találtam kiskori fényképeket rólunk, régi verseket, amiket még én írtam, rátaláltam egy –két régi sosem publikált dalszövegre, és sok kis kacatra, amitől meg akarok szabadulni.

-         Mit csinálsz? – jött be Tom a szobámba

-         Takarítok, de szerintem nem kell túl sok ész ahhoz, hogy rájöjj erre.  – nevettem, mire ő fejbe vágott, de úgy, hogy nekem ne fájjon

-         Segítek. Jé, ezt még közösen írtuk, juj milyen picik voltunk még itt. – kezdett nosztalgiázni a bátyám is.

-         Ezzel sokat segítesz, komolyan.

Először az íróasztalt pakoltuk ki, amiben annyi minden volt, csoda, hogy nem szakadt le.

Külön válogattuk a hivatalos papírokat a firkálmányoktól, majd azokat kétfelé szedtük: voltak a befejezettek és a várólistások. Találtunk rajzokat is, és ajándékokat is a volt barátnőimtől. Tom tanácsára az ajándékokat kidobtam, a rajzokat megtartottam, mivel én csináltam őket.

-         Bill, ezeket nevezed te rajznak? – röhögött a hasát fogva

-         Én inkább írok, te vagy a rajzos. Csak firkáltam, mert unatkoztam. – nevettem én is

Én is szeretlek bátyus, komolyan, csak néha egy kanál vízben megfojtanálak.

Tom úgy gondoltam, hogy nagytakarítást csinál a házban, és az én szobámmal kezdi ezt. Leszedtük a függönyt, az ágyhuzatot, felszedte a szőnyegemet, ami miatt nem tudtam hova ülni. Ezután behozott egy rakás tisztítószert, majd lerakta őket az asztalomra.

-         Bill, először is, a ruháid nem a földre valók, még akkor sem, ha már volt rajtad egyszer! Már százszor elmondtam, hogy rakd a szennyesbe őket. – fogta meg őket és már vitte is a fürdőbe.

-         Jól van, na, én is tévedhetek. – mosolyogtam

-         Alapvető dolog, hogy nem hagyod szét a dolgaidat! – válaszolt tök komolyan

-         Jó, bocs, el fogom rakni, megígérem.

-         Törölgesd ki a polcokat és úgy rakd vissza, a papírjaidat. Majd, ha ezzel végeztél jöhetnek a szekrényeid. – ejha, én nem így szoktam pakolni.

Órákkal később már a vége fele jártunk, amikor Tom azzal állt elő, hogy most azonnal mennyek szőnyeget mosni. Végem volt, de komolyan; én mint szőnyegpucoló? Ne már!  Igaz, már nincsenek műkörmeim, se sminkem, de attól még én nem akarok belenyúlni abba a vízbe.

-         Bill, addig nem megyünk sehova, amíg kész nem vagy! – figyelmeztetett, mintha az anyám lenne

-         De, ne már! Éhes vagyok és fáradt! – nyöszörögtem, hatástalanul

-         Bill, ha elhanyagolod a szobádat, ez az ára. Nem lehet szemétdombon élni! – kevesen tudják a bátyámról, de tisztaság mániás. Nem szereti, ha nem mosogatok el magam után, és azt sem írja elviselni, ha nincs mindenhol makulátlan tisztaság.

Tom maximalista, úgyhogy nem végezhettem félmunkát, mert visszaküld, hogy csináljam meg rendesen. Ezt érdemlem én, aki annyit dolgozik!?

-         Oké, akkor most go enni, egy puccos étterembe. – mondta Tom, mikor már láttam rajtam, hogy minden bajom van

-         Oké, akkor te vezetsz! – mosolyogtam rá

Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, beállítottam a hajam, parfüm, majd egy pár kiegészítő. Tom is készülődött, de neki valahogy ez mindig gyorsabban ment, mint nekem. Ő egy pillanat alatt kész volt, míg én több mint fél óra alatt.

Az étteremhez érve, leparkoltunk, majd beültünk a legtávolabbi helyre, ahol biztosan nem ismer fel senki.

-         Jó napot uraim. Mit hozhatok? – jött oda hozzánk a pincér, mire én meg sem tudtam szólalni

-         Az étlapot kérnénk. –mosolygott rá Tom, mire a lány majdnem összecsuklott

-         Tom, ez az a lány, akit láttam a koncerten. –mondtam miután elment

-         Mi van? Na, ne! Láttad, hogy nézett rád?

-         Tom, mit csináljak? Tetszik nekem, de nagyon. – estem kétségbe, mivel sosem voltam még hasonló helyzetben

-         Kaja után menj oda hozzá, és beszélgess vele. – bátorított a bátyám, miközben szüntelen mosolygott

-         Azt sem tudom, hogy kit kell keresnem! – zavarodtam össze hirtelen

-         Egy Barbara nevű lányt, kell. Megnéztem a névtábláján. – nevetett fel, mire én kifújtam a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent volt.

-         Köszi, te mentesz meg, mindig! – néztem rá hálásan

Hamarosan kihozták a kaját, ami isteni volt. A környék egyik legjobb étterme ez, ahol még egzotikus kajákat is csinálnak. Persze mi csak vegetáriánus kaját eszünk, mivel tizennyolc éves korunk óta nem eszünk húst, és nem is hiányzik. Eleinte persze, rossz volt hamburger nélkül, de mára már megszoktam.

Miután végeztünk az evéssel megjelent a pincérlány és elvitte a tányérokat, helyette otthagyta a számlát.

-         Most, menj utána! – mondta Tom, mire én felálltam és indultam

Gyors megkerestem a konyhát, ahonnan épp egy nálam alacsonyabb férfi jött ki és elég furán nézett rám. Valószínűleg ő a főnök.

-         Segíthetek valamiben? – kérdezte kedvesen – Esetleg nem volt megelégedve az étellel Kaulitz úr? – pff.. ezt talpnyalást

-         Egy Barbara nevű pincérnőt keresek. – mondtam ki, amiért jöttem

-         Talán nem volt megelégedve a…

-         Minden rendben volt, csak hívja ki nekem egy pár percre. Ha kell állom azt az öt percet, amíg beszélek vele. Az épület hátuljánál várom, ahol a dohányzó van!

Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit fogok neki mondani. Miért hívtam ki egyáltalán? Nem vagyok normális.

-         Jó napot uram! – köszönt pincérnő módjára – Miben segíthetek?

-         Szia, tegeződjünk, úgy egyszerűbb lesz. – mosolyogtam rá kedvesen

-         Oké. – láttam rajta, hogy mindjárt összecsuklik

-         Ne félj tőlem, én is emberből vagyok, ahogy te! Nem húzom sokáig az időd, csak azt akarom mondani, hogy izé… öhm… azt szeretném... pfú…. Nagyon megfogott benned valami, amikor megláttalak a koncert után a dedikáláson. Igaz egy pillanat volt csak, de nagyon megfogott. Azt hitte, hogy soha nem látlak viszont, fogalmam nem volt róla, hogy itt dolgozol, csak….

-         Tessék? Azt hiszem én…. – fehérebb lett, mint volt, már ha ez lehetséges

-         Adok egy telefonszámot, keress meg, ha gondolod. – mosolyogtam rá

Miután ő is megadta az övét elváltak útjaink. A kocsiban beszámoltam Tomnak mindenről, és vártam a folytatást. Vajon mi lesz ebből?