Apabőrbe bújt rocksztár

Sziasztok! Meghoztam a történet befejező részét, így jövő vasárnap már új történettel jövök! Jó olvasást hozzá! :D Pár szónak most is örülnék!

 40.: Új

Nyolc hónap nagyon gyorsan elrepül. Már ott tartunk, hogy Ria a feleségem már harminchat hetes terhes, ami azt jelenti, hogy nemsokára itt a kis trónörökös.

Várom már, hogy végre megtudjam fogni, és azt, hogy gügyöghessek neki; ezt már a felnőtt gyerekeimmel nem tehetem meg. Szép is lenne, ha ezt csinálnám velük, valószínűleg szóba sem állnának velem, vagy egy diliházba csuknának. Nem tudom, melyik a jobb.

-         Kicsim, ma megint be kell menni a kórházba! – jelent meg Ria a konyhaajtóban

-         Rendben, beviszlek. – mosolyogtam rá kedvesen

Nem bízunk semmit a véletlenre, ezért inkább minden héten bemegyünk, ha kell többször is. Nem akarom, hogy valami baja legyen a picinek.

-         Apa, mi akkor elmentünk, majd jövünk! – szólt Charlotte, mikor indultak Adammel a saját otthonukba

-         Rendben, vigyázzatok magatokra és egymásra is! – adtam ki az „utasítást”

Már ennyire nagyok lettek, hogy külön költöztek tőlem: Charlotte összebútorozott Adammel, aki még nekem is szimpatikus. Kedvelem a srácot, mert látszik rajta, hogy szereti a lányomat, ami nekem a legfontosabb; Chris is összeköltözött Corneliával, aki elsőre egy kicsit ellenszenves volt, de mára már kibékültem a fiam döntésével, végül is én nem szólhatok bele az életükbe olyan szinten, mint régen. Ma már csak tanácsokat adok nekik, mintsem utasításokat. Azt a hitet vallom, hogy okos ember tanul a hibáiból, de az okosabb mások hibáiból tanul. A gyerekim felnőttek és nem próbálom őket irányítani, mert úgy gondolom, hogy én már megtettem mindent, amit egy apa megtehet a gyerekiért.

-         Hahó, Tom! – lengette meg a karját előttem a feleségem

-         Mi? Bocs, elbambultam. – nevettem, miközben ránéztem 

-         Csak annyit mondtam, hogy lassan el kéne kezdeni berendezni a babaszobát, nem akkor kellene, amikor már megszületett.

-         Én is gondoltam erre, csak nélküled nem nagyon akarok dönteni.

Hamarosan el kellett menni a kórházba, ahol kiderült, hogy makkegészségesek mindketten, így ezért nem kell aggódni.

Mikor hazaértünk azt nézegettük, hogy milyen lehetne az ideális szoba. Végül arra jutottunk, hogy rózsaszín, barbie hercegnős, mesefigurás szoba lesz, amit én festek ki; komolyan tiszta deja’vu érzésem van.

-         Kicsim, vannak olyan cuccok, amiket még Charlotte használt annak idején, azok is jók nem?

-         Tom! Megbeszéltük!

-         Tudom, nem is ruhákra gondoltam, hanem járóka, szobahinta, pár játék meg ilyen kis csekélységekre.

-         Rendben, de nem mindent onnan fogunk hozni! Kellenek neki új játékok is! Ja és a régieket le kell fertőtleníteni forróvízben! – adta ki a parancsot a feleségem

Tudom, hogy nem vagyunk szegények, és hogy megengedhetjük magunknak az új dolgokat, de feleslegesnek tartom mindenből teljesen új készletet venni. A játékok nagy része meg is van, úgyhogy nem lesz itt gond.

-         Tom, hívni kéne festőt, hogy csinálja meg a szobát, nem?

-         Minek? Az nem tud barbie-kat festeni a szobafalra, én meg igen.

Sokáig beszélgettünk ilyen dolgokról, igazából észre sem vettük és már hogyan repül az idő. Már este volt, így mehettünk lefeküdni, amihez nem nagyon volt hangulatom.

Másnap újra előjött a téma a kislányról.

-         Mi lesz a neve? – nem mondhatunk mást, mindketten! – kérdezte Ria ebédkészítés közben

-         Nem tudom, nekem több név is tetszik; nem tudok dönteni! – néztem a feleségemre tanácstalanul

-         Akkor szedjük össze, hogy melyikek tetszenek.

Sokáig vitatkoztunk a neveken, de végül megegyeztünk abban, hogy Jennifer lesz, ha valami csoda folytán fiú, akkor Thomas, amihez Ria ragaszkodott.

-         Azt mondták, hogy lány, úgyhogy semmi esélyed erre a névre! – nevettem ki, mire vállba csapott ököllel

-         Hey, csak vicceltem.

Egyik reggel mikor épp az ágyunkban feküdtünk Ria feltett egy furcsa kérdést:

-         Tom, ha Stella még élne, akkor vele lennél?

-         Nem hiszem. Amikor megtudtam, hogy terhes, akkor én szakítottam vele, gondolom nem fogadott volna vissza, de nem is akarnám azt. – mondtam teljesen őszintén

-         Meglepett a két kisgyerek? – bombázott az újabb kérdéssel

-         Tudtam, hogy tőlem van, de azt nem, hogy egyből egy ikerpár érkezik. – nevettem ösztönösen

-         Miben halt meg?

-         Nem tudom. Nem mondták el, én meg nem kérdezősködtem a szüleinél, akik még mindig utálnak e miatt. Szerintük nem történet volna így ha ott vagyok vele. – jöttek belőlem az őszinte szavak

-         De te nem hibázatod magad ugye?

-         Nem, dehogy. Akkor is megtörtént volna, ha mellette vagyok. Legalábbis én így gondolom.

Mikor kikeltünk az ágyból reggeliztünk, majd elmentünk babacuccokat nézni. Jó lett volna túlesni ezen a részén, mivel utálok vásárolni, de muszáj Riát elkísérni.

Sokan felismertek, de nem jöttek oda hozzám, tekintve, hogy a felségemmel vagyok.

Hetekkel később épp a stúdióba voltunk a srácokkal, amikor megcsörrent a telefonom, aminek David nem nagyon örült, de ilyen, ha az embernek terhes a felesége; Ria hívott, hogy azonnal menjek haza, mert a lányom és a fiam is mondani akarnak valamit, neki meg fájásai vannak. Na, jó ez még nekem is túl sok! Komolyan! Szóltam Davidnak, hogy leléptem, mert beállt a családi vészhelyzet. Bekanyarodtam az utcánkba és láttam, hogy egy mentő áll a mi házunk előtt. Természetesen megijedtem, de nagyon, főleg, hogyha arra gondolok, hogy mi történt Stella-val a szülés előtt. Sietve parkoltam le, majd mentem a házba.

Hál Istennek, Riának és senkinek nem volt semmi baja, csak mentős közölte, hogy jön a baba! Ááá nem ijedtem meg egy kicsit sem…..

Órákkal később a feleségemet áttolták a szülőszobába, ahova én is vele mentem és végig fogtam a kezét és bízattam…

2 óra tizenöt perc múlva, nagy szenvedések, hatalmas sikolyok árán, felsírt a kislányunk, aki végül Jennifer lett. Miután bebugyolálták odaadták Riának, aki bár fáradtan, de mosolyogva fogta meg a közös babánkat.

Három nap múlva egy hordozó segítségével hazavittük a kisbabát, aki makkegészségesen 3250 grammal és 52 cm-rel született.

Alapvetően nagyon mosolygós kislány, alig sír, ami megnyugtató.

Mikor hazaértünk anyu, apu és az ikreim tűkön ülve várták a picit, hogy végre láthassák. Csak Bill jött be a kórházba, Ria és az ápolók kérésére, hogy nyugodtan tudjanak pihenni, azt sem akarta, hogy az öcsém bejöjjön, de kikönyörögte az ikrem, hogy csak tíz percre hadd jöjjön be. Ria szülei még nem voltak ott, pedig már régen felhívtam őket.

-         Ria, a szüleid hamarosan ideérnek, csak baleset volt, az úton ahol jönnek, és nem tudnak kerülni, így várakoznak; nemrég hívtak fel. – világosította fel anyu a feleségemet

-         Akkor rendben van, azt hittem, hogy el sem indultak. – nevetett Ria, miközben lepakolt

Egész nap beszélgettünk, a két anyuka tanácsait hallgattuk, miközben próbáltam meggyőzni őket, hogy én ezt már végig csináltam egyedül, ráadásul ikrekkel, de mintha a falnak beszéltem volna.

Másnap reggel láttam a gyerekimen, hogy el akarnak mondani valamit.

-         Mit szeretnétek mondani? – kérdeztem tőlük miközben ebédet főztem, mivel Ria aludt

-         Hát ez nem a legalkalmasabb pillanat rá, apa. – húzta a száját Charlotte

Néhány órával később már ott volt Adam és Cornelia is. Láttam a gyerekeimen, hogy kétségek gyötrik őket, de mivel nem mondtak semmit nem tudtam segíteni.

-         Figyeljetek, ha nem mondjátok, hogy mi a gond, vagy mit szeretnétek mondani, akkor nem fogom megtudni, mert nem látok a fejetekbe. – kezdtem bele, pár perc hallgatás után

-         Apa – kezdte Chris – két dolgot szeretnék mondani, de kérlek hallgass végig, csak aztán reagálj – kérlelt, der egyelőre fogalmam sem volt, hogy mit szeretne ezzel – tudod jól, hogy nagyon szeretem Corneliát, és ő is engem, úgy gondoltuk, hogy már mindketten felnőtt, érett emberek vagyunk és össze akarjuk kötni az életünket. Apa, eljegyeztem Corneliát.  – mondta, mire én enyhén ledöbbentem

-         Gratulálok nektek és sok boldogságot! – eszméltem fel, majd átöleltem őket – Na, lányom, te? Mivel rukkolsz elő apádnak?

-         Apa, tudod, hogy szeretjük egymást Adammal, ami nem meglepő dolog, tekintve, hogy együtt vagyunk. Kérlek, ne ijedj meg, és hallgass végig engem is, ahogy Christ. – folytatta miután bólintottam egyet – az a helyzet, hogy terhes vagyok! – mondta ki, mire én újra ledöbbentem

-         Akkor nektek is gratulálok! – öleltem meg őket is

Az ikreim immár felnőttek, családot alapítanak, nekem itt már nincs feladatom, csak annyi, hogy tisztes távolságból figyelem az életüket. Már nincs beleszólásom a dolgaikban, már nem mondhatom meg nekik, hogy mit tegyenek és mit ne, most már csak a véleményemet mondhatom el, ami nem biztos, hogy nekik is tetszeni fog, de ez az élet rendje. Egyszer mind felnövünk és elhagyjuk a biztonságot adó, meleg szülői házat, ahová majd egyszer boldogan visszatérünk.

Itt befejeződött egy apa feladata, aki mindent, amit tudott megtanított a gyerekeinek, befejeződött az életem egy része, ahol én voltam a példakép, de tudom, hogy valahol egy édesapa feladta sosem fejeződik be, mindig lesz olyan kérdés, amit meg kell válaszolni a gyerekinek, unokáinak és dédunokáinak. Az életem egy része, az ikreim felnőtté válásával lezárult, de helyette, új szakasz kezdődik, hiszen nemrég újra apa lettem, ami új feladatokat, új kihívást jelent számomra. Na és persze, ott van a jó öreg Tokio Hotel, ahova mindig mehetek, ha valami baj van, a barátaimmal, a társaimmal mindent meg tudok beszélni. Mert mi mind a négyen apabőrbe bújt rock sztárok vagyunk és leszünk is örökre.

- Vége-