World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a 17.részt, amiben a fiuk utolsó próbáját írom le. Tudom ,hogy ez abszurd, főleg, hogy a banda ma 9 éves, és pont a szétválásukról írok, de hát ez most így jött össze. 
Jó olvasást hozzá! Várom a véleményeket! :D

17.: Az utolsó próba

A bejelentés óta eltelt egy hét, ami azt jelenti, hogy hamarosan itt az utolsó három koncert.

Ma még a fiukkal próbálunk és egyeztetünk, ezután már csak a főpróba van. Úgy döntöttünk, hogy pörgősebb dalokat választunk, nem érzékeltetjük a rajongókkal, hogy ennyi volt. Feleslegesnek tartom, hogy szomorúak legyenek és sírjanak az utolsó bulin. Persze tudom, hogy ez elkerülhetetlen, ahogy az is, hogy én könnyek nélkül végig csináljam, de meg kell próbálni a lehető legjobb hangulatban elbúcsúzni. Tudtam, hogy minden jegy elkelt a koncertekre, sőt még pótjegyek is kelletek, ami nagyjából koncertenként több ezer rajongót jelent, ez mellett a TH TV élőben fogja közvetíteni a koncerteket illetve, kiadjuk ezeket DVD-n egy búcsú szöveggel.

-          Srácok, holnap Madridban sokan lesznek, úgyhogy mindent bele! Mindent jól kell csinálnotok, nem hibázhattok. Próbáljátok el az összes számot, amit játszani fogtok, aztán gyerünk haza pihenni! - amúgy Daviddal nem fog megszakadni a kapcsolatunk, mivel nem csak munkatársak, hanem barátok is vagyunk

Eleget tettünk a kérésnek, elpróbáltunk mindent. Az összes albumról válogattunk, tehát nem csak Humanoidról fognak hallani dalokat. Lassabb számok közül a Zoom into me, Rette mich, és a In die Nacht lesznek a biztosak, a ráadásokat még nem tudjuk, ugyan is úgy gondoltuk, hogy azt a helyszínen a rajongók döntik el. Szeretnénk, ha ők határoznák meg, hogy melyik számot szeretnék hallani még egyszer utoljára.

-          Akkor szerintem először a gyorsabb tempójú dalokat, majd a lassabbakat nézzük át. – javasoltam, mire bólogattak

-          Bill, az utolsó számoknál mind a négyünknek fent kellene lennie, ahogy az egész koncert alatt. – mondta Gustav, amin el is gondolkodtam

-          Tudjuk, hogy nektek több rajongótok van, mint nekünk, de szerintem egyszerre szeretnének látni minket utoljára. – csatlakozott Georg

Elgondolkodtam. Igazuk van, nem sajátíthatjuk ki a színpadot. Most nem.

-          De esetleg azt meg tudjuk csinálni, hogy amíg ti előadjátok az In die Nacht-ot addig mi Gussal átöltözünk.

-          Jó, akkor legyen így, csak akkor leszünk ketten, a Zoom into me- nél pedig a zongora köré ültök. Így jó? – kérdeztem, miközben a mikrofonommal babráltam

-          Persze. – válaszoltak egyszerre

Ezután elkezdtük az utolsó közös próbánkat, ami a stúdiónkban van. Megbeszéltük a srácokkal, hogy megtartjuk a termet, és ha kedvünk támad nosztalgiázni, akkor lejövünk ide és zenélünk. Persze, mindannyian tudjuk, hogy ez csak egy darabig fog működni; más vizekre evez minket az élet. Mi Tommal együtt maradunk, de ki tudja, hogy mi lesz Gustavval és Geroggal? Lehet, hogy csak néha látjuk egymást, vagy még akkor sem egy idő után. Tudom, hogy van ez… először keressük egymást, aztán kevésbé, a végén pedig semmit nem fogunk tudni egymásról.

-          Bill, ez nem lesz így! Tudod nagyon jól, hogy a fiuk itt maradnak a közelben, és ugyanúgy barátok maradunk.  – látott a gondolataiba az ikertestvérem

-          Csak attól félek, hogy eltávolodunk egymástól. - öleltem át a bátyámat

-          Nem fogunk. Mi mindig itt leszünk egymásnak. Nem haragban válunk el, sőt! – nyugtatott Gustav, miközben leguggolt mellém

Miután sikerült lehiggadnom folytathattuk ott ahol abbahagytuk. Vagyis a zenélésnél.

-          Srácok! Haza kell mennem, mert most érkezett meg Londonból a bátyám és anya azt akarja, hogy ebédeljek velük! – rontott be David, mire mi elröhögtük magunkat

-          Most mit nevettek? Ez az igazság! – 42 éves férfit hazarendel az anyja….. no comment

Pár percig szakadtunk a nevetéstől, majd újra erőt vettünk magunkon és belekezdtünk a munkába

. 

Miközben a Freunde Bleiben-t énekeltem megint elfogott a nevetés, ezért le kellett állunk.

-          Bocsi, skacok, csak hát…… na… értitek nem? – szó szerint fuldoklottam

Hamarosan befejeztük, mivel David azt mondta, hogy sokan lesznek, pihennünk kell. Erre a hétre megkértem mindenkit, hogy hanyagoljon minket, mivel össze kell szedni magunkat, testileg, lelkileg. Barbinak is mondtam, hogy ne jöjjön, inkább majd a koncertre viszem magammal. Megbeszéltük, hogy indulás előtt, ami hajnali négykor lesz, elmegyek érte, és a mi lakásunk előtt felvesznek minket és irány Madrid.

Mikor hazaértünk lefürödtem, majd ettünk valamit Tommal, miközben a jövőről beszélgettünk.

-          Tom, mihez fogunk kezdeni? – kérdeztem a bátyámat, aki mosolyogva válaszolt

-          Nem tudom. Az a lényeg van pénzünk, az elég egy darabig, nem kell szűkölködni. Na, jó, gyakorlatilag életünk végéig elég lenne, ha nem eresztenénk el magunkat nagyon.  Bill, nem mondom, hogy nem fogunk dolgozni, de egyelőre élvezni akarom a szabadságot. Én biztos, hogy elmegyek nyaralni, aztán jöhet a munkakeresés.

-          Végül is igazad van. Elmegyünk nyaralni és kész!

Imádom Tomban, hogy egy pillanat alatt lelket tud önteni belém. Mellette olyan az élet, mintha nem is lenne soha semmi gond. Jó, nyilván ez túlzás, de egy pillanat alatt fel tud vidítani, akármilyen szomorú is vagyok. Imádom ezt az embert.

Kaja után elmosogattam, majd felbaktattam a szobámba és lefeküdtem aludni, és vártam a hajnali fél hármat, ugyan is akkor jelez az ébresztőm, hogy ideje felkelni, életem egyik legnehezebb koncertje miatt.

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a folytatás, jó olvasást hozzá! :)

16.: Még háromszor utoljára

A bejelentésem után egy héttel volt egy interjúnk, ami ráadásul egy élő beszélgető show volt. Úgy döntöttünk, hogy itt mondjuk el az Alieneknek, hogy ennyi volt.

-          Srácok, komolyra fordítva a szót, azt mondtátok, hogy valami eget rengető hírt akartok közölni. – komolyan, miért interjú kellős közepén jut eszébe?

-          Igen, így van. – szólt Tom, aki mindig vidám szokott lenni, de valahogy most neki sem ment

-          Vége a Tokio Hotelnek! ennyi volt, befejeztük a srácokkal! – hát kimondtam

-          Tessék? Miért? – döbbent le a műsorvezető egy pillanat alatt, de még a rajongók is

-          Mindegyikünk elmúlt huszonöt éves, más vizek felé evezünk és mostanában sok volt a konfliktus körülöttünk. Mind a négyünknek komoly kapcsolata van – igen nekem is – és a banda miatt sajnos ezek is válságba kerülhetnek. Igazából rám kell haragudni, én voltam, aki kilépett a csapatból. Úgy döntöttem, hogy elég volt.  Családot és nyugalmat szeretnék, ami a Tokio Hotel mellett nem megy. Sajnálom. – most már úgyis mindegy

-          Akkor ennyi volt? Többet nem is láthatnak titeket a rajongók a színpadon? – kérdezte szomorúan a műsorvezető

-          De igen. Lesz még három búcsú koncertünk, Európában és Ázsiában.

Interjú után még pár rajongó odajött hozzánk és kérdezgette, hogy miért csináljuk ezt. Mondjuk tudtam, hogy nem ússzuk meg egy sima ’ hát akkor jól van ’ mondattal, de, hogy ennyi ember döbbent meg, nem gondoltam volna.

Daviddal úgy beszéltük meg, hogy ma még letisztázzuk az időpontokat és már mehetünk is haza. Mondjuk nem értem, miért nem lehetett a buszban közölni ezeket a dolgokat, de mindegy. A próbateremben kiderült, hogy a menedzserünk nem megvitatni, hanem közölni akarja a koncertek dátumát.

-          Nos, tudom, hogy ez hirtelen jött, de mit akartok még gyakorolni? Kész vagytok mindennel, elég nektek kétszer, háromszor átnézni a dalokat és mehet is a koncert. Ezért döntöttem úgy, hogy egy hét múlva Madridban, rá három napra Tokióban, és pontosan mához két hétre Berlinben fogtok búcsúzni. – hogy mit szeretne?

Nem volt választásunk. A spanyol fővárosban azért lépünk fel, mert Portugáliában és a környező országokban sok rajongónk van, akik biztos nem jönnének Berlinbe. Tokióban szerintem érthető, hogy miért, ahogy az is, hogy Berlinben.

Megbeszéltük a srácokkal, hogy holnaptól keményen dolgozunk és összeállítjuk a legnagyobb slágereinkből a koncertet. Úgy gondoltuk, hogy még utoljára bulizunk egy jót az Alienekkel, ezért négy órás koncertet adunk nekik.

Otthon beszélgettem Tommal, méghozzá a közelgő eseményekről.

-          Tom, szerinted melyik számokkal kellene fellépni? – ültem le a kanapéra a bátyám mellé

-          Egy két fix dal van, a többit nem tudom. Durch den Monsun, Alien, Komm, és egy pár pörgősebb dal kellene, nem muszáj éreztetni velük, hogy ennyi volt. – kapcsolta ki a TV-t Tom

Nem firtattam tovább a dolgot, inkább felhívtam Barbit, aki döbbenten értesült az eseményekről, közben magát hibáztatta.

-          Barbi, értsd meg, hogy nem miattad van. Így akartuk a fiukkal és kész.

-          De, pont akkor, mikor veled vagyok? Bill…

-          Semmi Bill, átmegyek hozzád és megbeszéljük, mert ennek nincs értelme így.

Szóltam Tomnak, hogy elmegyek, majd autóval elhajtottam Barbihoz, aki már várt rám.  

-          Szia, kicsim! –csókoltam meg, amikor beértem

-          Bill, ezt meg kell beszélnünk! – hajolt el tőlem, de én úgy éreztem, hogy még nem végeztem

-          Barbi, ez nem a te hibád, nem is az enyém és nem is a fiuké. Így alakult a dolog, nem kell ezt túl lihegni. Én családot szeretnék, úgy ahogy Gustav és Georg is és szerintem még Tom is a szíve mélyén, de ezt a banda mellett soha nem tudnánk megcsinálni. – lezártnak éreztem a témát, ezért újra elkezdtem csókolni a barátnőmet, aki ezúttal nem húzódott el tőlem

Sokáig csókoltam, egyszerűen túl régen láttam ahhoz, hogy csak így el tudja szakadni tőle. Imádom, hogy ilyen kis szelíd és csak percek múltán ül az ölembe. Egyszerűen szerelmes vagyok ebbe a lányba. Miután a mellkasomra támaszkodott úgy gondoltam, hogy felesleges az a póló, ami rajta van. Komolyan, miért öltözött fel, ha tudta, hogy jövök? Egyszerűbb dolgom lett volna….. de mindegy, nekem így is jó.

Órákkal később felhívtam Tomot, hogy nem megyek haza, a Barbinál alszom, vagyis csak próbálok.

-          Tesó, holnap már korán a stúdióban kell lennünk… - kezdett bele az ikrem

-          Tudom, nem felejtettem el. Nem fogok késni. – mondtam, majd letettem a telefont és újra a barátnőmhöz fordultam

Még egy darabig el voltunk foglalva egymás kényeztetésével, de olyan éjfél körül már idejét láttuk a zuhanyzásnak és a kajálásnak.

-          Bill, én nem eszem ilyenkor már. – mosolygott rám, majd megölelt

-          Dehogynem! Ne mond már nekem, hogy bajod lesz attól, hogy egy éjszaka eszel.

Sikerült rávennem, igaz, annak árán, hogy vele kellett zuhanyoznom. Szerinte megbüntetett? Hát nem.

Kaja és egy gyors fogmosás után elmentünk aludni, aminek már itt volt az ideje lassan fél kettő felé. Hjaj… hogy fogok én fölkelni holnap?

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, amiben Bill meghozza a végleges döntést. Jó olvasást hozzá! :)

15.: Biztos?

Úgy éreztem, csalódást okozom minden embernek. Több ezer Alien-nek, családnak, barátoknak; ellenben tudtam, hogy ez a helyes döntés, ezt kell tennem.

A beszélgetés után hamar elkészültem, és lélekben felkészültem az ordítozásra, ami várt rám. Tom vezetett, nekem nem volt erőm hozzá. Tudom, hogy úgy tűnik, mintha valakinek az élete felett döntenék, de nekem konkrétan ez volt az élet.

-          Sziasztok! – értünk be a próbaterembe, ahova valószínűleg most utoljára lépek be

-          Szasztok’! – köszöntek a srácok vidáman, akkor még nem tudták, hogy milyen szomorúak lesznek pár perc múlva

-          David hol van? –kérdeztem az ájulás határán

-          Itt vagyok! Mi van veled? Fehérebb vagy mint az épület fala. Már megint nem eszel? Tom, rángasd ki az öcsédet a depresszióból, nincs erre időnk! – ránéztem a bátyámra, aki alig észrevehetően bólintott, majd megszólaltam

-          David, ülj le, szeretnék valamit mondani!

-          Már megint mi van? – forgatta szemét a menedzserem, miközben én remegve kifújtam a levegőt, közben megéreztem Tom karját a vállamon; hát nem hagy egyedül

-           Srácok, nagyon sokat gondolkodtam, szerintem észrevettétek rajtam, hogy valami nem stimmel. Szeretek veletek zenélni, nem tekintem munkának, hiszen barátok vagyunk. Szeretek sztár lenni, szeretem a hírnevet és majdnem mindent, ami ezzel jár. De feladom, nem bírom tovább. Kikészültem attól, hogy nem élhetek normális életet. David, ne okold ezért Barbit, nem ő tehet erről, azt sem tudja mi játszódott le bennem pár nap alatt. Tegnapelőtt felkerestem egy pszichológust, aki bár nem úgy segített, ahogy vártam, mégis irányt mutatott. Még aznap leültem és mérlegre tettem mindent, az egész életemet. Tommal emiatt reggel volt egy kis vitánk, de elsimítottuk és mellettem áll mindenben. Fiuk, nekem ennyi elég volt. Tudom, hogy 2001-ben volt egy megállapodásunk, de tekintsetek el tőle; keressetek egy másik énekest. Nem akarom folytatni, elég volt ebből a világból. Sajnálom srácok. – a végén már nem érdekelt, hogy sírok, nem próbáltam elfolytani

-          Azt akarod mondani, hogy kilépsz? Bill, jól meggondoltad; mármint ez nem úgy megy, hogy van egy depressziós korszakod, ha vége, akkor visszajössz! Felfogtad, hogy mit csinálsz? – ocsúdott fel David

-          Igen, átgondoltam, ezt akarom! – töröltem le a könnyeimet

Ezután David elment, megírta a felmondásomat, miközben mi beszélgettünk a fiukkal, amit nem részleteznék, annyi volt a lényege, hogy már nekik is elegük volt az egészből, csak miattunk tartottak ki. Gustav elmondása szerint már a Humanoid turné alatt megfogalmazódott bennük ez az érzés, de nekünk nem merték elmondani; hogy miért azt nem tudom.

Azért örülök, hogy ilyen jól fogadták a dolgot. arra számítottam, hogy üvöltözni fognak és kiraknak, úgy ahogy vagyok. Egy ideje viszont már tényleg láttam rajtuk, hogy nem olyan lelkesek, mint régen, anno soha nem késtünk próbákról, ott maradtunk tovább, mert szerettük volna tökéletesíteni a dolgokat, imádtunk zenélni; mára belefáradtunk ebbe. Arról nem is beszélve, hogy kell egy kis szünet, ami nem egy két hetes, hanem inkább öt- hat éves. Ki tudja, lehet, hogy egyszer újra összeállunk néhány koncert erejéig.

-          Fiuk, akkor most hogyan tovább? Mármint gondolom Tom, te sem akarsz maradni, vagy igen?

-          David, mind abbahagyjuk. – közölte a tényeket Georg

-          Biztos?

-          Igen! – mondták hárman, mire felnevettem

Szegény mehetett vissza újabb papírokat csinálni, ami most nem tartott sokáig, hiszen csak néhány dolgot kellett kijavítani az enyémen.

Végül úgy egyeztünk meg, hogy csinálunk még három koncertet és egy DVD-t, aminek a végén lesz egy kisfilm, ahol mindannyian megköszönjük az elmúlt éveket. Tudtuk, hogy innen semmi nem lesz ugyanaz, mint eddig volt, de ennek ellenére is barátok maradunk. Ez mellett, úgy gondoltuk, hogy ez a próbaterem sok emléket őriz, ezért nem adjuk el. Néhanapján majd összejövünk a srácokkal és zenélünk egyet közösen, csak úgy hobbiból.

Ezután aláírtuk a felmondásunkat, ami úgy szólt, hogy három búcsúkoncert lesz három nagyvárosban és ennyi. Befejeztük.

Otthon úgy éreztem, hogy nagy kő esett le a szívemről. Gustav és Georg nem lesz munkanélküli, ugyanis Gus továbbtanulja, a közgazdaságot egy főiskolán Georg pedig pszichológusnak megy. Mi meg elleszünk valahogy Tommal, az miatt nem aggódom, majd találunk valamit. Addig is még utoljára koncertezünk, és különben is, annyi időnk van még eldönteni, hogy mit csinálunk. Pénzünk van, lakásunk, autónk van, akkor meg minek aggódni a munka miatt?    

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a folytatást, ami még depis, de ígérem hamarosan vége lesz ennek. :) Jó olvasást hozzá! :)

14.: Válaszok

A válaszok után elaludtam. Fáradtnak éreztem magam, pedig nem csináltam semmit. Mondjuk reggel még így is rosszul keltem.

-          Bill, beszélnünk kell pár dologról! – köszönni luxus dolog?

-          Neked is, szia. Miről kéne csevegnünk? – ültem le az asztalhoz, miközben vettem egy szelet pirítóst

-          Arról, hogy miért vagy ilyen mostanában. Amióta itt van Barbi folyamatosan búskomor vagy, nincs kedved semmihez, konkrétan azt látom rajtad, hogy még az élet is fáj neked. Tudom, hogy David nagyon szemét, hidd el nekem sem esett jól, hogy így beszélt Riáról, de az sem, hogy Barbiról is. Bill, nagyon sok mindent kibírtál, mi lett veled?

-          Ezt már megbeszéltük.

Reggeli közben hál istennek nem firtatta tovább a témát. Tudom, hogy csak jót akar nekem és csak segíteni szeretne, de ha elmondom neki, hogy mire jutottam az este tuti balhé lesz. Hjaj…nem tudom, mit tegyek.

Kaja után Tom elmosogatott, én pedig a szobámba mentem, de perceken belül halottam a bátyámat közeledni. Most vagy soha! El kell neki regélnem mindent.

-          Nem válaszoltál a kérdésemre. Bill, ezt nem fogom annyiban hagyni. Mindig csak annyit mondtál, hogy majd te megoldod egyedül. De napról napra egyre depressziósabb vagy….

-          Ott hagyom a bandát. – sütöttem le a szemem, mert azt hittem, hogy fel fog pofozni Tom

-          Mit csinálsz? – döbbent le teljesen –Ez ugye csak egy rossz vicc? Mond, hogy az!

-          Nem, Tom. Sokat gondolkodtam a napokban, hetek óta bennem van ez az érzés, de tegnap este fogalmazódott meg bennem teljesen a döntés.

-          De miért? Nem jelent neked semmi ennyi együtt töltött év? – most ezt egy romantikus filmből szedte? – Úgy értem, az elmúlt tíz év neked semmi volt, csak úgy eldobod magadtól?

-          Tom, huszonöt éves múltam, lassan betöltöm a huszonhatot.  Tudod veled ellentétben szeretném megtapasztalni, hogy milyen az, ha családom van. Igen, gyerekeket akarok és megnősülni. Meg akarom tudni milyen érzés apának lenni, és milyen az, ha felelősséggel tartozom valakik iránt. Ezt a Tokio Hotel mellett nem fogom tudni véghezvinni. David folyamatosan ordibál velem, akármit csinálok az nem jó, ha korán beérek minek jöttem, ha későn, nem ismerem az órát, ha valami dolgom akadt, akkor ez egy munkahely, nem lehet lelépni csak úgy, levonja a fizetésemből. Ráadásul azt is kitalálta, hogy nem lehet barátnőm, mert elüldözöm a rajongókat.  Olyan dolgokba is belementem az ő kedvéért, amik engem szégyenítettek meg, de meg csináltam. Elég volt! Nem vagyok senkinek a rongybabája, akit kénye- kedve szerint rángathat.

-          Bill, ez…. jól átgondoltad? Nem tudjuk megoldani másképp? A srácok ki fognak akadni. Egyrészt megértelek, másrészt viszont erre tettük fel az életünket. Ez volt minden álmunk, te pedig csak így elhajítod? Nem értelek….

-          Igen, Tom, mindent átgondoltam és ezt akarom. – válaszoltam könnyes szemekkel

Tudom, hogy most nem szabad megfutamodnom, vállalnom kell a kockázatot. El kell engednem a bandát és az eddig életemet. Már több mint tíz éve csinálom, és beleuntam. Beleuntam, hogy mindig csak én vagyok a rossz, de az nem számít, hogy mindent megteszek a zenekarért. Hagytam, hogy megalázzanak és hülyét csináljanak belőlem, csak azért, hogy a TH híres legyen. Ha kellett eljátszottam a meleget, csókolóztam egy fiúval, csak a banda miatt. Arról nem is beszélve, hogy az egyik vállalat igazgatójának lányával lefeküdtem, csak azért, hogy nagyobb legyen a hírnevünk. Ha nem csináltam volna azt akkoriban, amit csináltam nem itt tartanánk. Elegem van abból, hogy megjátszom magam, melegnek és sokszor tudatlan tyúknak ( vagy inkább kakasnak? ) állítom be magam, csak azért, hogy legyen min csámcsogni a médiának. Saját hazugságaimba belekeveredek már; nem tudom, kinek mit mondhatok el és mit nem. Elég volt. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden szavam humbug, de ki hiszi el, hogy tíz éve nem volt senkim? A legtöbbször persze szívemből beszélek, tényleg nagyon sokat köszönhetek mindenkinek, aki csak egy kicsit is hitt bennem, bennünk, és tényleg várok az igazira, keményen dolgozunk, sőt a stílusomat tényleg nem a menedzsment találta ki, ahogy egyikünkét sem.

De elég volt! Többet nem leszek senkinek a céltáblája és a nevetség tárgya. Igaz, nincs semmi szakmám, nem értek semmi olyan dologhoz, amihez nem kell reflektorfény. A modellek állandóan a figyelem központjában vannak, ahogy a divattervezők is. De attól még képes vagyok dolgokra, csak hát mondjuk úgy, hogy nem kívánok trágyát lapátolni pár euróért és nem akarok beleszakadni a munkába ugyancsak pár euróért.  Gustav és Georg még jól járnak, de mi Tommal mihez kezdjünk?

Gustavnak ott a közgazdász szakmája, ha tovább tanul nagy sikere lehet. Georg pedig tovább mehet pszichológus főiskolára. De mi?

Remek, miattam munkanélküli lesz közel hatvan ember. Hurrá!

-          Bill, csak hogy tudd: bármit mondasz a srácoknak, én melletted állok és támogatlak mindenben. Az öcsém vagy, elfogadom a döntésedet, de azt tudnod kell, hogy sok minden múlik ezen a dolgon. – ölelt át Tom, ami baromi jól esett

-          Köszönöm bátyus, szeretlek. – bújtam hozzá szorosan, mire ő még erőssebben ölelt

-          Alap, a bátyád vagyok, ez a dolgom. – mosolygott rám

Tudom, hogy hamarosan találkozunk a fiukkal és el kell nekik mondanom a döntésemet. Csak félek, de nagyon. Vajon mit fognak szólni, hogy vége?        

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, amiben Bill meglátogat valakit, akit jobb lenne kerülni. Jó olvasást hozzá! :)

13.: Kérdések

Reggel tök nyúzottan keltem fel, amit nem is csodálok pár óra alvás után.

-          Mi van veled öcsi? Rég nem láttalak ilyen nyúzottnak. –röhögött rajtam saját bátyám

-          Semmi, nem aludtam éjjel. –közöltem vele unottan

Ma marhára nincs kedvem semmihez. Még élni sem. Sosem voltam az a depressziós fajta, de most kifejezetten annak érzem magam. Lehet, el kellene mennem egy pszichológushoz, ő talán tudna segíteni nekem. Bár, az öngyilkosság olcsóbb. Na, jó, most jött el az a pont, amikor le kell ülnöm egy szakemberrel megbeszélni a dolgaimat. Nem tehetek mást, nem lehetek életem végéig szomorú és tanácstalan.

-          Tom, bemegyek a városba, majd jövök! – közöltem a bátyámmal egy negyed órás készülődés után

-          Oké, de ne maradj sokáig. – legalább ő kedves velem

Készülődés közben megnéztem az internetet és találtam egy számomra talán kiváló pszichológus, akit felhívtam és azt mondta, hogy tíz órára menjek be hozzá. Nem sokat kocsikáztam, mivel közel volt a rendelő, ahova mennem kellett. Tudom, hogy sztár vagyok és, hogy talán ki is jött volna házhoz, de Tom előtt nem akartam. Nem akartam, hogy lássa, mennyire össze vagyok törve.

Amikor benyitottam a rendelőbe, éppen kint tartózkodott az orvos és persze azonnal behívott, hogy ne várjak ott kint.

-          Tehát Herr Kaulitz, mi a probléma? A telefonban azt mondta, hogy depressziósnak érzi magát. Kérem, mondjon el mindent, amit Önről tudnom kell. –ez hosszú lesz, úgy érzem

-          Van egy ikerbátyám Tom, akivel nagyon jól kijövök, egy házban élünk, de ezt még vele sem tudom megbeszélni. Jelenleg a Tokio Hotel énekese vagyok, és gyakorlatilag ez miatt érzem így magam egy kicsit. Évek óta nem volt barátnőm, most egy hónapja megismerkedtem a Barbarával, akivel össze is jöttem, de ez miatt a menedzserem egyfolytában ordibál velem. Azt mondja, hogy tönkreteszem a bandát és magamat is.

-          Értem. A zenekar többi tagja is ellenzi a kapcsolatát? Esetleg a bátyja? – firkált valamit a füzetébe

-          Nem, ők teljes mértékben mellettem állnak, támogatnak. Csak a menedzserem ilyen. Nem értem, hogy miért csinálja. A banda többi tagjának is van párja, de velük nem ennyire ilyen.

-          Járt már Ön pszichológusnál ez előtt?

-          Nem, mindent meg tudtam beszélni a tesómmal. – ez hogy jön ide?

-          Azt mondta, hogy tanácstalan. Miben merül ez ki?

-          Sokat gondolkodtam azon, hogy otthagyom a bandát. De ez az életem része, sőt ez az életem. Nem tudok csak úgy megválni tőle. Szeretek énekelni, de nem szeretnék örökre magányos lenni. Végre van valakim és Őt nem akarom elveszíteni. Nem tudom, mit tegyek? Évek óta dolgozom együtt a srácokkal, eddig nem volt semmi probléma. Szeretem őket, a második családomként tekintek rájuk. – panaszoltam az agykurkásznak

-          Nézze Bill, ebben nem tudok segíteni. Magának kell eldöntenie, hogy mit akar. De azt javaslom, hogy gondolja át, mindkét lehetőséget. Szereti annyira a barátnőjét, hogy feladjon érte mindent, amiért küzdött? El tudná felejteni a zenekart annyira, hogy esetleg más munkát vállaljon? Meg tudná emészteni, azt hogy mást csinál? Azt javaslom, hogy írja fel otthon ezeket egy pappírra és válaszoljon rá, alaposan átgondolva azt, hogy mit ír a lapra. Vigyázzon! Nagy súlya van a döntésének. Higgye el, meg fog könnyebbülni és újra derűsen látja majd a világot, ha meg van a válasz.

Ezután már nem beszéltünk, hanem eljöttem tőle. Talán igaza van és meg tudom oldani egyedül. Ha nem akkor boldogítom tovább. Mérlegre kell tennem mindent. Mindent, amit elértem, amiért küzdöttem, az álmaimat, a sikert és a hírnevet a barátnőm miatt. Mi van ha, nem találok még egy ilyen lányt? Ha örökre egyedül maradok? Szeretnék gyerekeket, családot, ahogy minden normális ember. Tudom, hogy meg fog változni minden a döntésemmel, de ezt kell tennem.

A hazaút rövid volt, de így is akadt élmény bőven. Pont belekeveredtem egy dugóba, ami egy baleset miatt volt.

-          Szia, Tom. Mindjárt otthon vagyok, csak baleset volt az úton dugóba keveredtem. - azért szólók neki, nehogy aggódjon érem

-          Oké öcsi. Nincs gáz. – nevetett majd letette

Tudom, ha kilépek a bandából mind megharagszanak rám, de ha nem akkor soha nem tudom meg mi az, hogy apaság és család. Hajaj Bill…..

A dugóból hál Istennek fél óra alatt kikerültem, így gyorsan hazaértem.

-          Hallod, hol voltál? – kérdezte Tom miután beléptem a házba

-          Nem messze innen. – próbáltam kikerülni a válaszadást

-          Nem azt kérdeztem, hogy milyen messze, hanem azt, hogy hol! Különbség van! – most miért ilyen ideges?

-          Üljünk le. –mentem a kanapéhoz és ott folytattam – Mostanában észreveheted, hogy nem stimmel valami. Igen Tom, gondjaim vannak és ezt még te sem értheted meg, ezért felkerestem egy szakembert. – vártam a reakcióját, de nem lepett meg a dührohamával

-          Mi az, hogy egy szakembert? Mi az amit nem tudsz velem megbeszélni? A bátyád vagyok, átérzem a helyzetedet! Mi ez, hogy újabban nem mondasz el semmit? Mi van veled mostanában? Amióta itt a Barbi, tök dili vagy! – a végén már szinte ordibált velem, mire én nem szégyellem, elsírtam magam. - Most megint mi van? Öcsi… –vette lejjebb a hangerejét miközben átölelt

-          Az, hogy senkinek egy büdös jó szava nincs hozzám! Mindenki üvölt velem állandóan és egy rongybabának néz! Szükségem volt egy pszichológus tanácsára, ennyi!

Egy kicsit ledöbbent, de nem baj. Ezek után már végképp nem volt kedvem semmihez ezért felrohantam a szobámba és látványosan bevágtam az ajtót. Lefeküdtem az ágyamba sírva, majd percekig csak szipogtam.

Elaludhattam. Este fél tíz az első emlékem. felálltam az ágyról, majd a fürdőbe vettem az irányt, ahol lezuhanyoztam és némiképp összeszedtem magam, ami nem volt könnyű.

-          Bill, ne haragudj rám…. nem gondolkodtam. – kért bocsánatot a délután rendezett jelente miatt

-          Nem haragszom, csak rosszul esett, hogy még te is forgatod bennem azt a kést.

A szobámba visszaérve megcsináltam, amit a doktor úr mondott, mindent mérlegre tettem. Az egész életemet…..