World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, amiben Bill meghozza a végleges döntést. Jó olvasást hozzá! :)

15.: Biztos?

Úgy éreztem, csalódást okozom minden embernek. Több ezer Alien-nek, családnak, barátoknak; ellenben tudtam, hogy ez a helyes döntés, ezt kell tennem.

A beszélgetés után hamar elkészültem, és lélekben felkészültem az ordítozásra, ami várt rám. Tom vezetett, nekem nem volt erőm hozzá. Tudom, hogy úgy tűnik, mintha valakinek az élete felett döntenék, de nekem konkrétan ez volt az élet.

-          Sziasztok! – értünk be a próbaterembe, ahova valószínűleg most utoljára lépek be

-          Szasztok’! – köszöntek a srácok vidáman, akkor még nem tudták, hogy milyen szomorúak lesznek pár perc múlva

-          David hol van? –kérdeztem az ájulás határán

-          Itt vagyok! Mi van veled? Fehérebb vagy mint az épület fala. Már megint nem eszel? Tom, rángasd ki az öcsédet a depresszióból, nincs erre időnk! – ránéztem a bátyámra, aki alig észrevehetően bólintott, majd megszólaltam

-          David, ülj le, szeretnék valamit mondani!

-          Már megint mi van? – forgatta szemét a menedzserem, miközben én remegve kifújtam a levegőt, közben megéreztem Tom karját a vállamon; hát nem hagy egyedül

-           Srácok, nagyon sokat gondolkodtam, szerintem észrevettétek rajtam, hogy valami nem stimmel. Szeretek veletek zenélni, nem tekintem munkának, hiszen barátok vagyunk. Szeretek sztár lenni, szeretem a hírnevet és majdnem mindent, ami ezzel jár. De feladom, nem bírom tovább. Kikészültem attól, hogy nem élhetek normális életet. David, ne okold ezért Barbit, nem ő tehet erről, azt sem tudja mi játszódott le bennem pár nap alatt. Tegnapelőtt felkerestem egy pszichológust, aki bár nem úgy segített, ahogy vártam, mégis irányt mutatott. Még aznap leültem és mérlegre tettem mindent, az egész életemet. Tommal emiatt reggel volt egy kis vitánk, de elsimítottuk és mellettem áll mindenben. Fiuk, nekem ennyi elég volt. Tudom, hogy 2001-ben volt egy megállapodásunk, de tekintsetek el tőle; keressetek egy másik énekest. Nem akarom folytatni, elég volt ebből a világból. Sajnálom srácok. – a végén már nem érdekelt, hogy sírok, nem próbáltam elfolytani

-          Azt akarod mondani, hogy kilépsz? Bill, jól meggondoltad; mármint ez nem úgy megy, hogy van egy depressziós korszakod, ha vége, akkor visszajössz! Felfogtad, hogy mit csinálsz? – ocsúdott fel David

-          Igen, átgondoltam, ezt akarom! – töröltem le a könnyeimet

Ezután David elment, megírta a felmondásomat, miközben mi beszélgettünk a fiukkal, amit nem részleteznék, annyi volt a lényege, hogy már nekik is elegük volt az egészből, csak miattunk tartottak ki. Gustav elmondása szerint már a Humanoid turné alatt megfogalmazódott bennük ez az érzés, de nekünk nem merték elmondani; hogy miért azt nem tudom.

Azért örülök, hogy ilyen jól fogadták a dolgot. arra számítottam, hogy üvöltözni fognak és kiraknak, úgy ahogy vagyok. Egy ideje viszont már tényleg láttam rajtuk, hogy nem olyan lelkesek, mint régen, anno soha nem késtünk próbákról, ott maradtunk tovább, mert szerettük volna tökéletesíteni a dolgokat, imádtunk zenélni; mára belefáradtunk ebbe. Arról nem is beszélve, hogy kell egy kis szünet, ami nem egy két hetes, hanem inkább öt- hat éves. Ki tudja, lehet, hogy egyszer újra összeállunk néhány koncert erejéig.

-          Fiuk, akkor most hogyan tovább? Mármint gondolom Tom, te sem akarsz maradni, vagy igen?

-          David, mind abbahagyjuk. – közölte a tényeket Georg

-          Biztos?

-          Igen! – mondták hárman, mire felnevettem

Szegény mehetett vissza újabb papírokat csinálni, ami most nem tartott sokáig, hiszen csak néhány dolgot kellett kijavítani az enyémen.

Végül úgy egyeztünk meg, hogy csinálunk még három koncertet és egy DVD-t, aminek a végén lesz egy kisfilm, ahol mindannyian megköszönjük az elmúlt éveket. Tudtuk, hogy innen semmi nem lesz ugyanaz, mint eddig volt, de ennek ellenére is barátok maradunk. Ez mellett, úgy gondoltuk, hogy ez a próbaterem sok emléket őriz, ezért nem adjuk el. Néhanapján majd összejövünk a srácokkal és zenélünk egyet közösen, csak úgy hobbiból.

Ezután aláírtuk a felmondásunkat, ami úgy szólt, hogy három búcsúkoncert lesz három nagyvárosban és ennyi. Befejeztük.

Otthon úgy éreztem, hogy nagy kő esett le a szívemről. Gustav és Georg nem lesz munkanélküli, ugyanis Gus továbbtanulja, a közgazdaságot egy főiskolán Georg pedig pszichológusnak megy. Mi meg elleszünk valahogy Tommal, az miatt nem aggódom, majd találunk valamit. Addig is még utoljára koncertezünk, és különben is, annyi időnk van még eldönteni, hogy mit csinálunk. Pénzünk van, lakásunk, autónk van, akkor meg minek aggódni a munka miatt?