World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a 27.részt, amiben visszatér a régi Bill. Jó olvasást hozzá!
Már csak 3 rész van hátra! :)

27.:  Again

Reggel mikor felkeltem tök jól éreztem magam. Miután megkajáltam úgy döntöttem, hogy a mai napot is csak Tommal szeretném tölteni, mint az előzőt.

-          Tom, ma mit csinálsz? – kérdeztem a szempilláimat rebegtetve

-          Veled leszek?! – nézett rám hülyén, mert leesett neki, hogy mit akarok

-          Oké!

Megbeszéltük, hogy ma tartunk egy pasis napot, ezért elmegyünk egy autó kiállításra, majd leülünk inni valamit. Szerencsére szabadnapunk van, ezért megtehetjük.

-          Bill, kész vagy már? – kiabált Tom, mert lassú voltam egy kicsit

-          Igen, mehetünk! –futottam le a lépcsőn

Az autóban nem beszélgettünk, hanem a rádió szólt, most jól esett az ilyenfajta csend. Igaz telepatikus úton kommunikáltunk egymással, de egy szót nem ejtettünk ki.  Miközben szólt a zene elgondolkodtam ezen a pár napon. Úgy érzem, hogy soha nem leszek képes száz százalékosan beletörődni a dolgokba. Így három év távlatában is fel szokott merülni a mi lenne, ha kezdetű kérdés. Egyik részem teljesen lezárta a múltat a másik felem viszont visszavágyik a régi életembe.

-          Hahó, öcsi! Föld hívja Billt! – lengette a kezét előttem Tom, mire felfigyeltem

-          Mi? – kaptam felé a fejem hirtelen

-       Itt vagyunk! De minden oké? Nem tűnsz valami lelkesnek. Ha akarod elmehetünk utána vásárolni, de én ezt szeretném megnézni. Ha szeretnéd, akkor elviszlek most, és majd találkozunk, nem kényszerítelek erre.

-          Nem, veled megyek!

Bementünk az udvarszerűségbe, ahol az autók voltak és nézegettük őket. Tényleg tök szépek vannak, és nem csak drágább fajtából. Voltak itt egész olcsó autók is, amiket meg lehetett venni, de olyan is akadt amiért csilliárdokat kértek, ráadásul még csúnya is volt.

Most már úgy vagyok vele, hogy nem cserélgetem az autóimat, mert nincs rá szükségem. Régen bezzeg szinte minden évben új kocsim volt. Nyilván akkor megtehettem, hiszen két koncerttel már össze is jött egy új ára. Persze most is telne rá, de minek? Jó nekem az én kis Audim. Már megszoktam és szeretem is.

-           Bill, nézd már ezt az autót! Annyira jó! – mutogatott nekem a bátyám egy Porsche-t

-          Az igen!

Alapvetően ma nem beszéltünk sokat, inkább csak nézelődtünk én meg gondolkoztam.

-          Bill most hova? – ültünk be az autóba a kiállítás után

-          Menjünk moziba, régen voltam már! – mosolyogtam rá

Megnéztünk egy tök klafa vígjátékot, amin annyit kellett nevetnem, hogy majdnem leesetem a székről. Kínomban már a térdemet csapkodtam. Tom szerint úgy néztem ki, mint egy retardált fóka. Milyen rendes bátyám van nem? Ehh….

-          Öcsi, most elmegyünk inni valamit, mert végem van tőled. Viccesebb voltál, mint a film! – röhögött még mindig

-          Oksi, de ne nevess már! – ejj , de szeretem ezt az embert….

Miután elfogyasztottuk a kávénkat elindultunk haza, de szótlanul haladtunk az úton, megint csak a rádió szólt. A gondolat menetemet a műsorvezető hangja szakította félbe.

„ És most, következzen egy olyan zenekar, akik három éve hagyták abba a zenélést, egy állítások szerint magánéleti problémák miatt. De mi nem felejtettük el őket! Tokio Hotel!”

Amikor kimondták a nevünket egymásra néztünk és mind a ketten egyre gondoltunk!

Folytatni a Tokio Hotelt!

Tom nem hazafelé vette az irányt, hanem Gustavék felé, akik még mindig együtt laknak, hiába van külön házuk.

-          Nos, miről lenne szó? – ültek le ők is a kanapéra, miután hoztak nekünk inni

-          Nézzétek, tudom, hogy annak idején én  akartam, hogy fejezzük be, de most ez megváltozott. Ma meghallottunk Tommal egy Tokio Hotel számot, és belénk hasított, hogy folytatni akarjuk. Lehet, hogy őrültség és váratlanul jött, de mi szeretnénk, ha megvalósulhatna. Mit gondoltok erről? – azt hittem, hogy most fognak kirakni minket

-          Tudod Bill, sosem mondtuk ki, de nekünk is nagyon hiányzik a színpad. A mi munkákban nincs semmi izgalmas. Geroggal mi is gondolkodtunk rajta, de attól féltünk, hogy ti nemet mondatok. Ketten meg mit csináljunk? Szerintem nem kérdés, benne vagyunk!

Hát itt a nyakukba ugrottam. Komolyan, imádom őket; mindig tudják, mit akarok. Na meg persze egy rugóra jár az agyunk is.

-          Tokio Hotel! – üvöltöttük egyszerre mindannyian

Hát ez a pillanat is eljött. Folytatjuk ott, ahol abbahagytuk három évvel ezelőtt.

De vajon mit fog ehhez szólni David?

World behind my wall

Sziasztok! Két hét kihagyás után itt a 26. réz, ami inkább Bill elmélkedéséről szól.
Úgy döntöttem, hogy a 30. rész lesz a befejezés, mivel úgy érzem, hogy ezt a történetet már nem érdemes tovább húzni. Nincs már mondanivalóm ezzel kapcsolatban, ezért nem teszem unalmassá.
Négy rész van vissza befejezésig!
Jó olvasást hozzá! :)

26.: Mikor az évek elrepülnek

Sajnos nem hiába mondják, hogy addig élj, amíg fiatal vagy.  Felettem is csak úgy elmentek az évek, hogy észre sem vettem. Egyik pillanatban 25 évesen abbahagyom a zenélést, másik pillanatban 28 évesen indulok munkába apámhoz.

Bármilyen hihetetlen elmúltam 28 éves. Barbi szerint nagyon nem látszik rajtam, pedig amikor tükörbe nézek akkor egy húszas évei végén járó, ráncosodó férfi néz velem szembe. Mióta vége a Tokio Hotelnek valahogy elkezdtem öregedni. Talán a régi hajnalig tartó bulizások most jönnek ki rajtam. Belül is érzem a változásokat: nincs kedvem bulizni, pedig régen mennyit járkáltam, este korábban fekszem le aludni, és nem érdekelnek azok, amik régen. Talán közrejátszik az is, hogy mindent megéltem fiatalon. Megvolt a siker, hírnév, pénz, csillogás, most nem maradt semmi amit meg kellene valósítanom. Persze én is csináltam egy bakancs listát, aminek az élén egy utolsó Tokio Hotel koncert áll. Életemben utoljára szeretnék még egyszer kilépni több ezer ember elé és énekelni velük. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ez lehetetlen, hiszen nem akarjuk feltámasztani a bandát. Lezártam egy korszakot, ami így, visszanézve már úgyis haldoklott.

-          Kicsim, minden oké? –zökkentett ki a gondolataimból Barbi, amivel megijesztett

-          Igen, persze. Szerinted öreg vagyok?- néztem a barátnőmre, aki hülye fejet vágott

-          Bill, nem tudom, mi van veled mostanában, de azt látom rajtad, hogy elveszíted a régi önmagad. Én egy erős, akaratos Billbe szerettem bele, nem egy ilyen nyámnyila ön sajnáltató kreténbe! – mondta majd ott hagyott a fürdőben

Ezután a tükörképembe bámultam, és csak meredtem magam elé. Tényleg ez lennék én? 28 évesen unom az életet? Nem élvezek már semmit és az gondolkodom, hogy mi lesz tíz év múlva? Egykor egy vidám pillanatnak élő ember voltam, ma már tervezgetek. Mi a jó isten van velem?

A fejemet a jéghideg csapvízben megmostam, majd kimentem a fürdőből.

-          Bill, mit csináltál ezzel a lánnyal? Konkrétan úgy lökött félre mintha egy rongybaba lennék! – állt meg előttem a testvérem, aki szinte semmit nem változott az évek alatt 

-          Semmit! Csak egyszerűen nem vagyok önmagam mostanában.

-          Az észrevettem! Olyan vagy, mint aki el van varázsolva.

Nem válaszoltam neki, inkább bementem a szobámba átöltözni. Felvettem egy fekete farmert és egy fehér pólót. Már a divat sem érdekel annyira.

-          Na jó, elég volt öcsi! Nem nézem tovább a szenvedésedet! Szedd össze a cuccaidat, elviszlek valahova.  

Ha már a bátyám is látja rajtam, hogy valami nem stimmel, akkor már baj van.

Végül is nem ellenkeztem, mert tudom, hogy nem lett volna értelme, úgy is az van, amit ő akar. Mindig is így volt.  

-          Hova megyünk? – kérdezősködtem az úton

-          Majd meglátod! Meglepetés!

Nem sokat kellett várnom a meglepimre. Abba a vidámparkba hozott ahol a huszadik szülinapunkat ünnepeltük.

-          Tom ez…..

-          Nem béreltem ki, de gondolom így is jól fogsz szórakozni. – mosolygott rám

Egész nap tök jól elvoltam itt. Elfelejtettem minden hülyeségemet és gondomat. Annyira felszabadultam, mint amikor még volt banda. Annyira el tudtam engedni magam, hogy az sem zavart, hogy bevágok a kicsik elé, ezzel nem egy szülő rosszindulatát kiváltom. Dodzsemeztem, körhintán ültem, fánkot ettem, háligáliztam és sok olyan dolgot csináltam, ami már régen.

A nap végére sikerült annyira elfáradnom, hogy jó volt otthon ledőlni az ágyba. Tulajdon képen most jöttem rá, hogy akármennyi idős az ember soha nem öreg semmihez. Mostantól azon leszek, hogy visszahozzam azt a régi Billt, aki egykor voltam. Egy életvidám, energikus örökmozgó Billt.

Akkor hajrá!   

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam az új részt, amiben Billt egy kisebb "sokk" éri. Jó olvasást hozzá! :)

25.:  Rossz hír

Gondolom mindenki tapasztalt már olyat, hogy jó kedve volt, majd kapott egy hírt és el lett rontva az egész további napja.

Velem is ez történt ma. De kezdjük az elején.

Reggel jókedvűen keltem fel, annak ellenére, hogy vége a szabadnapomnak, dolgoznom kell. Óvatosan kihúztam a kezem Barbi dereka alól, majd a fürdő felé vettem az irányt, ahol lezuhanyoztam, majd visszamentem a gardróbomhoz, ahol kiválasztottam egy kék koptatott csőfarmert, fekete ujjatlan pólóval. Ezután beállítottam a hajam, majd lementem reggelizni.

-          Jó reggelt bátyus! – köszöntem vidáman, majd szokásom ellenére adtam neki egy puszit

-          Szia! Ezt miért kaptam? – utalt az előző puszira

-          Mert jókedvem van! Mi a kaja? – mosolyogtam rá

-          Hoztam csoki croisant-ot és még pár pék sütit. Csináltam neked kakaót, meg Barbinak is. – hmm imádom

Miután kellőképpen teleettem magam, és meggyőződtem arról, hogy hagytam a barátnőmnek is elmentem fogat mosni.

-          Bill, velem jössz? – kopogott be a fürdőbe Tom

-          Igen! – léptem ki az ajtón indulásra készen

Az egész utat végig beszéltem, az a csoda, hogy Tom nem rakott ki egy piros lámpánál, amíg vártunk. Jogos lett volna. Mindegy. Amúgy mióta nincs Tokio Hotel ma voltam a legboldogabb.  Nem tudom miért, de még az sem nagyon zavart, hogy út közben megállította rendőr.

-          Jó napot uraim! Személyigazolványt, jogosítványt, forgalmi engedélyt kérnék szépen.

-          Tessék! – adta át a papírokat Tom

-          Köszönöm szépen, ezeket visszaadom és kérnék egy aláírást, ha szabad! – mióta kell aláírni egy közúti ellenőrzés után, mikor Tom mindent betartott?

-          Felismertem magukat! – nevetett a zsernyák

Bent apunak elmeséltük az egészet, még azt is, hogy autogramot és egy közös fotót kért tőlünk egy rendőr. Hogy mik meg nem történnek! Persze, ez nálunk megszokott, hiszen még mindig híresek vagyunk. Nem felejtenek el az emberek olyan könnyen; idő kell hozzá.

-          Sziasztok! – mentem be az órámra

-          Szia! – köszöntek vissza a kis énekesek

-          Maradjatok állva, először beéneklünk, aztán szeretnék meghallgatni mindenkit egyesével, majd megbeszéljük, hogy kb. mire számítsatok a jövő hét hétfőn esedékes szintfelmérőben.

 A dolgozat hallatára egy kicsit nyüzsögni kezdtek, mondván, hogy itt nem kapnak jegyeket.

-          Tudom, hogyan tanultok itt, ezt csak azért csinálom, hogy lássam, mennyiből dolgozhatunk. Akármit mondhattok, lehet, hogy vettétek, de nem értitek. Semmi értelme bonyolult dolgokat nézegetni, ha már az alapok nincsenek rendben. Ez csak egy tájékoztató nekem!

Néha nehéz megértetnem magam a gyerekekkel, de azért megy. Ez még csak az első hét, semmi nincs veszve.

Óra után épp az udvaron dohányoztam, amikor Tom kijött elég fura fejet vágva.

-          Mia baj? – kérdeztem mosolyogva

-          Ezt nézd meg! – nyújtotta felém a telefonját

„ Tömeges öngyilkossági kísérletek!

Az elmúlt napokban több tizenéves – értesüléseink szerint nyolc fiatal lány – került kórházba öngyilkossági kísérlet miatt. A lányok szerencsére jól vannak, jelenleg pszichológus beszél velük. Elmondásaik szerint mind a nyolcan az egykor nagyon népszerű zenekar, a Tokio Hotel feloszlása miatt akartak véget vetni az életüknek.”

-          Ez most komoly? Miattunk? Vagyis miattam? Ajj… - nem gondoltam volna, hogy valaha is ekkora hatással voltunk rájuk

-          Bill, ez nem a mi hibánk és nem is a tiéd. Fel kell dolgozniuk, hogy mi már nem vagyunk egy banda. Nehogy megint elkezdj depizni nekem!

Ezután már semmihez nem volt kedvem. Az autóban is csak szótlanul ültem, majd otthon is alig beszéltem Barbival. Elmondtam neki, hogy mit olvastam, majd a szobámba mentem, ahol leültem az ágyra és csak néztem magam elé, és folyamatosan kérdezgettem magamtól, hogy megérte-e. 

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam az új részt, amiben Bill Gordont helyettesíti.Jó olvasást hozzá! :)

 24.: Apám szerepében

Ez a nap sem telhetett el munka nélkül. Jó, persze a Tokio Hotelnél is kellett dolgozni, de ott volt valamennyi szabadságom is.

A telefonom idegesítő hangjára keltem, de ezúttal SMS-em jött.

„ Bill, ma jönnek szülők gyerekekkel és egy suli kritikus, be kellene mutatnod nekik az iskolát. Én nem leszek bent, Berlinbe kell mennem. Csak beszélned kell a helyről meg ilyenek. Az összes papír az asztalomon van. Sok sikert! „

Marha jó. Felhívtam Gordont, tisztáztam vele, hogy pontosan mit is kell csinálnom, mert számomra egy-két pont nem volt érthető.

Ezek után felöltöztem, majd kajáltam.

-          Tom én elindulok, majd gyere! – kiabáltam föl az emeltre a bátyámnak

-          Oké, nekem nem sürgős beérni.

Az autóban azon gondolkodtam, hogy miért nekem kell csinálnom. Tom mindig jobb volt az ilyenekben, én bele fogok kavarodni az egészbe. A bátyám mindig érthetően, egyszerűen és viszonylag tömören elmondta, hogy a dolgokat velem ellentétben, mivel én mindig túlmagyaráztam mindent. Interjúkon is az volt a baj, hogy egy egyszerű hogy vagy (?) kérdésre is egy regényt mondtam el. Mindegy, talán sikerülni fog.

Mikor beértem volt egy kis időm, hogy összeszedjem magam. Kimentem a mosdóba, ahol megmostam az arcomat hidegvízzel, hogy lehiggadjak, majd elmentem Gordon irodájába, ahonnan elhoztam a papírokat. Ezután a tanári szobába igyekeztem, ahol már tudták, hogy én fogom helyettesíteni apámat.

-          Bill, minden oké? – kérdezte Armand, a dobtanár

-          Igen, persze, csak izgulok egy kicsit. – válaszoltam, majd leültem a székemre

-          Ha több ezer ember elé ki tudtál állni és énekelni sokszor úgy, hogy alig volt kíséret, akkor ez is menni fog. – tette hozzá Adrew

-          De az nem ugyan az. Itt kisebb körnek kell megfelelnem, és apunak is elvárásai vannak felém. A színpadon nem volt gond, ha elrontottam egy hangot, vagy interjú közben össze-vissza beszéltem. A rajongók úgy szerettek meg. De itt fontos, hogy összeszedet legyek! Félek, hogy elrontok valamit!

-           Bill, csak koncentrálj arra, amit épp csinálsz. Ne kanyarodj el a témától, csak arról beszélj, ami a papíron van. Gondolom te is jártál ide, tedd hozzá a végén saját élményeidet is. Bátran! Gordon megbízik benned, ezért adta neked ezt a melót. Tudja, hogy feltalálod magad, nem vagy te elveszett gyerek! – bíztatott Andrew, mivel én sík ideg voltam

Miután elláttak tanácsokkal átnéztem a dokumentumokat, hogy még is mi az, amit mondanom kell. Mennie kell, nem nagy ügy.

Csak magáról az épületről, hogyan került Gordon tulajdonába, mik az elképzelései, milyen itt az oktatás és a saját véleményem.

Mielőtt megérkeztek még utoljára belenéztem a tükörbe, hogy minden stimmeljen, majd kimentem eléjük az épület elé.

-          Jó napot kívánok! – üdvözöltem őket egy hatalmas mosollyal – Üdvözlöm önöket a Rock School-ban!

-          Jó napot! Ön Gordon Trümper? – kérdezte az egyik vendég, aki valószínűleg a kritikus volt

-          Nem, én Bill Kaulitz- Trümper vagyok, Gordon fia. A nevelőapámnak sürgősen Berlinbe kellett mennie, ezért én vezetem körbe önöket.  

Szerintem nagyon jól ment az egész, legalább is azt láttam rajtuk, hogy tetszik nekik a hely. Először az épületről beszéltem nekik röviden, majd apu munkásságáról, majd az itt tanuló gyerekekről.

-          Ön mióta dolgozik itt? – kérdezte az egyik szülő

-          Bevallom őszintén, tegnap kezdtem a munkát, de előtte is zenével foglalkoztam. De anno, tizennyolc éve Gordon tanította meg a bátyámat mindenre, és engem is. Bár, én nem játszom hangszeren.

-          Soha nem is próbálkozott? Vagy annyira nehéznek bizonyult, hogy abbahagyta?

-          Zongorázni szerettem volna, de az éneklés mindig jobban vonzott, így inkább azt is a bátyám tanulta meg.

-          Sok hangszeren játszik a bátya?

-          Igen, tud gitározni, zongorázni, dobolni és Dj pultban is megállja a helyét. Apu tanította meg gitározni és zongorázni is.

Még sokáig beszélgettem velük, miközben sétáltunk az épületben, és abban reménykedtem, hogy végre elmennek.

-          Jó napot, szia! – futottunk össze Tommal – A Barbi hívott, hogy odaköltözik hozzánk végleg, mert összeveszett a szüleivel. Téged nem ért el. Kimegyek hozzá, mert nem fogja tudni elhozni a cuccait egyedül. Segítek neki, aztán majd visszajövök, az első órám csak négy óra múlva kezdődik. Gordon tud róla! 

-          Öhm.. jó, menj, csak tegyétek be a cuccokat a szobába. Holnap úgyse dolgozom, majd kipakolom.

Hál istennek már nem sokáig kellett maradnom a vendégekkel, mert elmentek, de a kritikus ott maradt, mert beszélni akart velem.

A dolog lényege annyi volt, hogy meg van elégedve a hellyel és jó kritikára számíthatunk; nem fog rosszat írni rólunk.

Otthon Barbi cuccai miatt alig tudtam bemenni a szobámba, de megoldottam…. csak kétszer estem majdnem orra.

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a folytatást, amiben már benne van a srácok egy munkanapja. Jó olvasást hozzá! :)

23.: Első munkanap

Reggel már nyolc órakor szólt az ébresztőm, amit kedvetlenül kapcsoltam ki.  Ma már dolgoznom kell, mint hétköznapi ember, szóval nem lustálkodhatok, még akkor sem, ha az apám a főnököm.

Miután felöltöztem kimentem a konyhába, ahol Barbi egy kis cetlit hagyott, hogy be kellett mennie korábban dolgozni. Hurrá! Reggeli közben azonban valami hiányérzetem volt. Egész idő alatt nem tudtam hova tenni a dolgot. Barbi írt, gatya van rajtam, a zsemle meg van kenve, igazán nem tudtam mi van. Aztán beugorott. Rohantam fel az emeltre, ahol bementem Tom szobájába:

-          Tom, ébresztő! Hahó, bátyus! – rázogattam finoman

-          Mi van már? Ég a ház? – nyöszörgött a párnába

-          Nem, csak dolgoznunk kell. Fel kell kelned! – jókor jut eszembe felkelteni

Miután Tomot sikeresen kirángattam az ágyból neki is csináltam reggelit, majd rendbetettem magam. Azért mégsem mehetek kócosan és itthoni ruhában.

-          Bill, igyekezz már! – kiabált a földszintről Tom

-          Mindjárt kész vagyok! Fél perc!

-         Kifessem a garázst? Vagy tudod mit, megcsinálom a nyikorgó ajtódat, és még az ebédet is megeszem gyors. – gúnyolódott rajtam, mivel tudja, hogy nálam a fél perc fél napot jelent

Tudom, hogy Tom csak hülyül velem, de egyrészt igaza van. Nálam nem egy egyszerű művelet a készülődés.

Most viszont tényleg csak a napszemüvegemet kerestem, de nem tudom miért. Nem hinném, hogy egy épületbe kell. Mindegy.

-          Végre, elkészült a hercegnő!

-          Kuss! Te vezetsz, mert nekem nincs kedvem! – szálltam be az anyósülésre

Az autóban nem sokat beszélgettünk, az is csak az aktuális rádiós témáról szólt. Hamar odaértünk, viszont már így is késésben voltunk. Tíz órát beszéltünk meg Gordonnal, és már öt perce elmúlt tíz.

-          Sziasztok! Csakhogy itt vagytok! – üdvözölt az irodában a nevelőapánk

-          Bocsi a késésért, Bill nem képes elkészülni időben!

-          Srácok – folytatta komolyan – megcsináltam a szerződéseteket, itt le van írva minden, olvassátok át, írjátok alá, azután beszélhetünk egy kicsit.

-          Oké. – válaszoltunk egyszerre

-          Nos - kezdte - srácok, rátok is vonatkoznak szabályok és ebben az esetben nem érdekel, hogy a fiaim vagytok. Ti sem késhettek el, vagy lóghatjátok el a dolgokat. Ha megbeszélünk valamit annak úgy kell lennie, nem változtattok a dolgon. Felőlem apátok is hívhat titeket, sőt az angol királynő is, nem mentek el, előzetes egyeztetés nélkül. Titeket is szigorúan foglak, mert nem szeretem a kifogásokat. Alapvetően egy nagyon jó csapat vagyunk, összebarátkoztunk, de azért mértékkel. A sulit komolyan veszem, itt nem az apátok, hanem a főnökötök vagyok. Végül itt egy kis könyv, ami t szeretném, ha átnéznétek a tanári szobában. Most pedig megmutatom az épületet, és azt, hogy ti hol fogtok dolgozni már ma.

Gordon nem viccelt. Bemutatott minket a kollégáknak, megmutatta helyünket, a termünket, ami tök szuper. Azt mondta, hogy úgy rendezzük be, ahogy akarjuk, de azért ne torlaszoljuk el az ajtót hülyébb napjainkon, és lehetőleg ne lógassunk a falra meztelen nők képeit, mellette ne fessük át a falakat. Hehe, a poszterekért Barbi ki is nyírna.

Mivel csak délután van óránk, de bent kell lennünk, volt időnk átnézni a Házirendet, és alakítgatni a termünket. Lényegében én csak pár bútort toltam odébb, ahogy Tom is. Kicsit összetakarítottam, majd felmentem Gordonhoz.

-          Apu, lenne pár kérdésem!

-          Mond, Bill. - nézett föl rám a mappáiból

-    Szóval, láttam, hogy mit tanultak eddig. Muszáj nekem ezt a stílust követnem? Mármint nem énekelhetnénk valami mást?

-          Bill nézd, itt nincs megkötve a kezed, mint a „normális” iskolákban, azt csinálsz, amit akarsz. Csak arra kérlek, hogy ne legyen már az, hogy csak Tokio Hotelt énekeltek. Van pár kötelező dolog, de lényegében úgy alakítod az órádat, ahogy szeretnéd. Arra viszont figyelj, hogy a kötelezők gyakorolva legyenek. Értem itt a nemzeti ünnepeket, karácsony, húsvét és a többi.

Megtudtam, hogy Tom is ugyanezzel a kérdéssel ment föl apuhoz, bár ez nem tudom miért lényeges nekem.

Délután megérkeztek a gyerekek, akikkel még meg kellett ismerkednem. Ez kemény lesz.

-          Sziasztok! – kezdtem bele – Üljetek le, és kezdjünk bele a dolgokba. Először is bemutatkoznék nektek; Bill Kaulitz vagyok, ez az első napom itt meg úgy általában a munkában. Eddig szinte csak a hobbimmal kerestem pénzt, de ezt saját akaratomból hagytam abba. Van egy tesóm, aki itt dolgozik mától kezdve, 25 éves múltam, itt lakom a közelben és kb. ennyi rólam. Most mutatkozzatok be Ti, aztán lenne pár kérdésem hozzátok.  – szerintem sokkoltam őket ennyi szöveggel

Miután végeztünk a bemutatkozással, ami nem volt valami egyszerű, jöhettek a kérdéseim és a javaslataim:

-          Először, azt szeretném tudni, hogy miket csináltatok eddig? Van valami olyan amibe belekezdtetek és be szeretnétek fejezni?

-          Nincs! Kb. száz évvel ezelőtti dalokat énekeltünk. – válaszolt az egyik lány, azt hiszem Tamara

-          Rendben. Akkor most ez változni fog. Ugyan is mostantól 21. századi dalokat éneklünk, igaz abba minden belefér. A lágy hangzásútól a legütősebb dalokig mindent kipróbálunk. Nos, felírok a táblára öt választási lehetőséget, meghallgatjuk YouTube-on, majd megmondjátok, hogy melyiket szeretnétek először.

Hát az a tervem, hogy csöndben meghallgatjuk már akkor kudarcba fulladt, amikor háttal álltam nekik, a táblára írás miatt. Nagyon zajosak tudnak lenni. Jesszus!

-          Nos, kiteszem nektek lyrics-be a dalt, írjátok le a szöveget, mivel nem fogom kinyomtatni mindenkinek. Mivel nem tudom, hogy miből dolgozhatok, ezért szeretnék majd veletek íratni egy kis „dolgozatot” , persze jegy nélkül, mivel ez egy laza iskola, csak évvégén van vizsga.                    

  Az lenne a lényege, hogy felmérjem, hogy milyen szinten álltok, mennyi idő kell egy dalra. Nem szeretnék nehéz dolgot adni nektek, de könnyút sem.

-          Mindig így fog működni? Mi fogunk választani?

-          A kötelező ünnepeket kivéve igen. Azokra én választok. Van még valami kérdésetek esetleg?

-          Hogy kell szólítanunk?

-          Ja, ezt elfelejtettem. Billnek hívjatok, semmi bácsi és magázódás meg hasonló. Nem vagyok öreg, tegezzetek. – mosolyogtam rájuk

Hamar elment az idő, észre sem vettem már vége volt a munkanapnak.

-          Na, hogy ment? – kérdezte a tanári Josh, a munkatársunk

-          Boldogultam velük. Nem olyan vészesek, mint amilyenre számítottam. – ecsetelte Tom, mire én bólogattam   

Még felmentünk Gordonhoz, akivel átbeszéltük a napot, mivel megkért minket, hogy mindenképpen számoljunk be neki. Azt mondta, hogy jók vagyunk, csak így tovább.

Otthon fáradtan estem be az ágyba, de Barbi nem hagyott aludni, így képtelen voltam egész este szeretkezni vele. Tragédia, komolyan!