Sziasztok! Meghoztam a történet befejező részét, így jövő vasárnap már új történettel jövök! Jó olvasást hozzá! :D Pár szónak most is örülnék!
40.: Új
Nyolc hónap nagyon gyorsan elrepül. Már ott tartunk, hogy
Ria a feleségem már harminchat hetes terhes, ami azt jelenti, hogy nemsokára
itt a kis trónörökös.
Várom már, hogy végre megtudjam fogni, és azt, hogy
gügyöghessek neki; ezt már a felnőtt gyerekeimmel nem tehetem meg. Szép is
lenne, ha ezt csinálnám velük, valószínűleg szóba sem állnának velem, vagy egy
diliházba csuknának. Nem tudom, melyik a jobb.
-
Kicsim, ma megint be kell menni a kórházba! – jelent
meg Ria a konyhaajtóban
-
Rendben, beviszlek. – mosolyogtam rá kedvesen
Nem bízunk semmit a véletlenre, ezért inkább minden héten
bemegyünk, ha kell többször is. Nem akarom, hogy valami baja legyen a picinek.
-
Apa, mi akkor elmentünk, majd jövünk! – szólt
Charlotte, mikor indultak Adammel a saját otthonukba
-
Rendben, vigyázzatok magatokra és egymásra is! – adtam
ki az „utasítást”
Már ennyire nagyok lettek, hogy külön költöztek tőlem:
Charlotte összebútorozott Adammel, aki még nekem is szimpatikus. Kedvelem a
srácot, mert látszik rajta, hogy szereti a lányomat, ami nekem a legfontosabb;
Chris is összeköltözött Corneliával, aki elsőre egy kicsit ellenszenves volt,
de mára már kibékültem a fiam döntésével, végül is én nem szólhatok bele az
életükbe olyan szinten, mint régen. Ma már csak tanácsokat adok nekik, mintsem
utasításokat. Azt a hitet vallom, hogy okos ember tanul a hibáiból, de az
okosabb mások hibáiból tanul. A gyerekim felnőttek és nem próbálom őket
irányítani, mert úgy gondolom, hogy én már megtettem mindent, amit egy apa
megtehet a gyerekiért.
-
Hahó, Tom! – lengette meg a karját előttem a feleségem
-
Mi? Bocs, elbambultam. – nevettem, miközben ránéztem
-
Csak annyit mondtam, hogy lassan el kéne kezdeni
berendezni a babaszobát, nem akkor kellene, amikor már megszületett.
-
Én is gondoltam erre, csak nélküled nem nagyon akarok
dönteni.
Hamarosan el kellett menni a kórházba, ahol kiderült, hogy
makkegészségesek mindketten, így ezért nem kell aggódni.
Mikor hazaértünk azt nézegettük, hogy milyen lehetne az
ideális szoba. Végül arra jutottunk, hogy rózsaszín, barbie hercegnős,
mesefigurás szoba lesz, amit én festek ki; komolyan tiszta deja’vu érzésem van.
-
Kicsim, vannak olyan cuccok, amiket még Charlotte
használt annak idején, azok is jók nem?
-
Tom! Megbeszéltük!
-
Tudom, nem is ruhákra gondoltam, hanem járóka,
szobahinta, pár játék meg ilyen kis csekélységekre.
-
Rendben, de nem mindent onnan fogunk hozni! Kellenek
neki új játékok is! Ja és a régieket le kell fertőtleníteni forróvízben! – adta
ki a parancsot a feleségem
Tudom, hogy nem vagyunk szegények, és hogy megengedhetjük
magunknak az új dolgokat, de feleslegesnek tartom mindenből teljesen új
készletet venni. A játékok nagy része meg is van, úgyhogy nem lesz itt gond.
-
Tom, hívni kéne festőt, hogy csinálja meg a szobát,
nem?
-
Minek? Az nem tud barbie-kat festeni a szobafalra, én
meg igen.
Sokáig beszélgettünk ilyen dolgokról, igazából észre sem
vettük és már hogyan repül az idő. Már este volt, így mehettünk lefeküdni,
amihez nem nagyon volt hangulatom.
Másnap újra előjött a téma a kislányról.
-
Mi lesz a neve? – nem mondhatunk mást, mindketten! –
kérdezte Ria ebédkészítés közben
-
Nem tudom, nekem több név is tetszik; nem tudok
dönteni! – néztem a feleségemre tanácstalanul
-
Akkor szedjük össze, hogy melyikek tetszenek.
Sokáig vitatkoztunk a neveken, de végül megegyeztünk abban,
hogy Jennifer lesz, ha valami csoda folytán fiú, akkor Thomas, amihez Ria
ragaszkodott.
-
Azt mondták, hogy lány, úgyhogy semmi esélyed erre a
névre! – nevettem ki, mire vállba csapott ököllel
-
Hey, csak vicceltem.
Egyik reggel mikor épp az ágyunkban feküdtünk Ria feltett
egy furcsa kérdést:
-
Tom, ha Stella még élne, akkor vele lennél?
-
Nem hiszem. Amikor megtudtam, hogy terhes, akkor én
szakítottam vele, gondolom nem fogadott volna vissza, de nem is akarnám azt. –
mondtam teljesen őszintén
-
Meglepett a két kisgyerek? – bombázott az újabb
kérdéssel
-
Tudtam, hogy tőlem van, de azt nem, hogy egyből egy
ikerpár érkezik. – nevettem ösztönösen
-
Miben halt meg?
-
Nem tudom. Nem mondták el, én meg nem kérdezősködtem a
szüleinél, akik még mindig utálnak e miatt. Szerintük nem történet volna így ha
ott vagyok vele. – jöttek belőlem az őszinte szavak
-
De te nem hibázatod magad ugye?
-
Nem, dehogy. Akkor is megtörtént volna, ha mellette
vagyok. Legalábbis én így gondolom.
Mikor kikeltünk az ágyból reggeliztünk, majd elmentünk
babacuccokat nézni. Jó lett volna túlesni ezen a részén, mivel utálok
vásárolni, de muszáj Riát elkísérni.
Sokan felismertek, de nem jöttek oda hozzám, tekintve, hogy
a felségemmel vagyok.
Hetekkel később épp a stúdióba voltunk a srácokkal, amikor
megcsörrent a telefonom, aminek David nem nagyon örült, de ilyen, ha az
embernek terhes a felesége; Ria hívott, hogy azonnal menjek haza, mert a lányom
és a fiam is mondani akarnak valamit, neki meg fájásai vannak. Na, jó ez még
nekem is túl sok! Komolyan! Szóltam Davidnak, hogy leléptem, mert beállt a
családi vészhelyzet. Bekanyarodtam az utcánkba és láttam, hogy egy mentő áll a
mi házunk előtt. Természetesen megijedtem, de nagyon, főleg, hogyha arra
gondolok, hogy mi történt Stella-val a szülés előtt. Sietve parkoltam le, majd
mentem a házba.
Hál Istennek, Riának és senkinek nem volt semmi baja, csak mentős
közölte, hogy jön a baba! Ááá nem ijedtem meg egy kicsit sem…..
Órákkal később a feleségemet áttolták a szülőszobába, ahova
én is vele mentem és végig fogtam a kezét és bízattam…
2 óra tizenöt perc múlva, nagy szenvedések, hatalmas
sikolyok árán, felsírt a kislányunk, aki végül Jennifer lett. Miután
bebugyolálták odaadták Riának, aki bár fáradtan, de mosolyogva fogta meg a
közös babánkat.
Három nap múlva egy hordozó segítségével hazavittük a
kisbabát, aki makkegészségesen 3250 grammal és 52 cm-rel született.
Alapvetően nagyon mosolygós kislány, alig sír, ami
megnyugtató.
Mikor hazaértünk anyu, apu és az ikreim tűkön ülve várták a
picit, hogy végre láthassák. Csak Bill jött be a kórházba, Ria és az ápolók
kérésére, hogy nyugodtan tudjanak pihenni, azt sem akarta, hogy az öcsém
bejöjjön, de kikönyörögte az ikrem, hogy csak tíz percre hadd jöjjön be. Ria
szülei még nem voltak ott, pedig már régen felhívtam őket.
-
Ria, a szüleid hamarosan ideérnek, csak baleset volt,
az úton ahol jönnek, és nem tudnak kerülni, így várakoznak; nemrég hívtak fel. –
világosította fel anyu a feleségemet
-
Akkor rendben van, azt hittem, hogy el sem indultak. –
nevetett Ria, miközben lepakolt
Egész nap beszélgettünk, a két anyuka tanácsait hallgattuk,
miközben próbáltam meggyőzni őket, hogy én ezt már végig csináltam egyedül,
ráadásul ikrekkel, de mintha a falnak beszéltem volna.
Másnap reggel láttam a gyerekimen, hogy el akarnak mondani
valamit.
-
Mit szeretnétek mondani? – kérdeztem tőlük miközben
ebédet főztem, mivel Ria aludt
-
Hát ez nem a legalkalmasabb pillanat rá, apa. – húzta a
száját Charlotte
Néhány órával később már ott volt Adam és Cornelia is.
Láttam a gyerekeimen, hogy kétségek gyötrik őket, de mivel nem mondtak semmit
nem tudtam segíteni.
-
Figyeljetek, ha nem mondjátok, hogy mi a gond, vagy mit
szeretnétek mondani, akkor nem fogom megtudni, mert nem látok a fejetekbe. –
kezdtem bele, pár perc hallgatás után
-
Apa – kezdte Chris – két dolgot szeretnék mondani, de
kérlek hallgass végig, csak aztán reagálj – kérlelt, der egyelőre fogalmam sem
volt, hogy mit szeretne ezzel – tudod jól, hogy nagyon szeretem Corneliát, és ő
is engem, úgy gondoltuk, hogy már mindketten felnőtt, érett emberek vagyunk és
össze akarjuk kötni az életünket. Apa, eljegyeztem Corneliát. – mondta, mire én enyhén ledöbbentem
-
Gratulálok nektek és sok boldogságot! – eszméltem fel,
majd átöleltem őket – Na, lányom, te? Mivel rukkolsz elő apádnak?
-
Apa, tudod, hogy szeretjük egymást Adammal, ami nem
meglepő dolog, tekintve, hogy együtt vagyunk. Kérlek, ne ijedj meg, és hallgass
végig engem is, ahogy Christ. – folytatta miután bólintottam egyet – az a
helyzet, hogy terhes vagyok! – mondta ki, mire én újra ledöbbentem
-
Akkor nektek is gratulálok! – öleltem meg őket is
Az ikreim immár felnőttek, családot alapítanak, nekem itt
már nincs feladatom, csak annyi, hogy tisztes távolságból figyelem az életüket.
Már nincs beleszólásom a dolgaikban, már nem mondhatom meg nekik, hogy mit
tegyenek és mit ne, most már csak a véleményemet mondhatom el, ami nem biztos,
hogy nekik is tetszeni fog, de ez az élet rendje. Egyszer mind felnövünk és elhagyjuk
a biztonságot adó, meleg szülői házat, ahová majd egyszer boldogan
visszatérünk.
Itt befejeződött egy apa feladata, aki mindent, amit tudott
megtanított a gyerekeinek, befejeződött az életem egy része, ahol én voltam a
példakép, de tudom, hogy valahol egy édesapa feladta sosem fejeződik be, mindig
lesz olyan kérdés, amit meg kell válaszolni a gyerekinek, unokáinak és
dédunokáinak. Az életem egy része, az ikreim felnőtté válásával lezárult, de
helyette, új szakasz kezdődik, hiszen nemrég újra apa lettem, ami új
feladatokat, új kihívást jelent számomra. Na és persze, ott van a jó öreg Tokio
Hotel, ahova mindig mehetek, ha valami baj van, a barátaimmal, a társaimmal
mindent meg tudok beszélni. Mert mi mind a négyen apabőrbe bújt rock sztárok
vagyunk és leszünk is örökre.
- Vége-