World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a következő történetet, aminek a címe World behind my wall. 
Jó olvasást hozzá! Várom a véleményeket! :D

Bevezető:

A nevem Bill Kaulitz- Trümper, hétéves korom óta éneklek, de csak tizenöt éves koromtól kezdve dolgozok a szakmában, azt hiszem, kijelenthetem, hogy 2005 óta töretlen sikernek örvend a zenekarunk, a Tokio Hotel.

Sajnos ezt a tökéletességet nem mondhatom el a magánéletemről (már ha van olyanom egyáltalán), ugyanis a banda indulása (2005) óta szingli vagyok. Alkalmi kapcsolataim voltak, de azokat soha nem vállaltam fel, mert nem vagyok rájuk büszke, nem úgy, mint az ikertestvérem Tom, aki a banda gitárosa. Az, az igazság, hogy nem bízom az emberekben, mert attól félek, hogy kihasználnak, mint a legutolsó komoly kapcsolatomban.

Biankának csak játék voltam és pénzforrás, amint nem kapta, meg amit akart azonnal félrelépett és elmondott mindennek; ami a legjobban fáj ebben az egészben, hogy hiába mondták nekem a fiuk, hogy nem tetszik nekik a lány, túl gyanús. Nem hittem nekik.

Ennek már tíz éve. Huszonöt évesen még mindig szingli vagyok és várok a nagy Őre, akit eddig nem sikerült megtalálnom.

2005-ben eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok belemenni egy komoly kapcsolatba, nem akarom, hogy megint drámával végződjön; de ehhez képest keresem a nagy Őt. Magamat sem értem, hogy miért nem próbálkozom be senkinél. Talán mert félek az elutasítástól.

A bandában jelenleg senkinek nincs barátnője, de ők nem bánják, mivel nekik időközben volt. A bátyám, Tom, azt mondja, hogy nem ártana becsajozni; ő legalább hisz bennem. Mondjuk a testemmel és az arcommal semmi baj, egyesek szerint helyes vagyok, de még sincs senkim.

De ki tudja, mit hoz még az élet? Lehet, hogy a következő bulinkon botlok bele a nagy Ő- be. Az is megeshet, hogy egyedül maradok mindörökre.    

Apabőrbe bújt rocksztár

Sziasztok! Meghoztam a történet befejező részét, így jövő vasárnap már új történettel jövök! Jó olvasást hozzá! :D Pár szónak most is örülnék!

 40.: Új

Nyolc hónap nagyon gyorsan elrepül. Már ott tartunk, hogy Ria a feleségem már harminchat hetes terhes, ami azt jelenti, hogy nemsokára itt a kis trónörökös.

Várom már, hogy végre megtudjam fogni, és azt, hogy gügyöghessek neki; ezt már a felnőtt gyerekeimmel nem tehetem meg. Szép is lenne, ha ezt csinálnám velük, valószínűleg szóba sem állnának velem, vagy egy diliházba csuknának. Nem tudom, melyik a jobb.

-         Kicsim, ma megint be kell menni a kórházba! – jelent meg Ria a konyhaajtóban

-         Rendben, beviszlek. – mosolyogtam rá kedvesen

Nem bízunk semmit a véletlenre, ezért inkább minden héten bemegyünk, ha kell többször is. Nem akarom, hogy valami baja legyen a picinek.

-         Apa, mi akkor elmentünk, majd jövünk! – szólt Charlotte, mikor indultak Adammel a saját otthonukba

-         Rendben, vigyázzatok magatokra és egymásra is! – adtam ki az „utasítást”

Már ennyire nagyok lettek, hogy külön költöztek tőlem: Charlotte összebútorozott Adammel, aki még nekem is szimpatikus. Kedvelem a srácot, mert látszik rajta, hogy szereti a lányomat, ami nekem a legfontosabb; Chris is összeköltözött Corneliával, aki elsőre egy kicsit ellenszenves volt, de mára már kibékültem a fiam döntésével, végül is én nem szólhatok bele az életükbe olyan szinten, mint régen. Ma már csak tanácsokat adok nekik, mintsem utasításokat. Azt a hitet vallom, hogy okos ember tanul a hibáiból, de az okosabb mások hibáiból tanul. A gyerekim felnőttek és nem próbálom őket irányítani, mert úgy gondolom, hogy én már megtettem mindent, amit egy apa megtehet a gyerekiért.

-         Hahó, Tom! – lengette meg a karját előttem a feleségem

-         Mi? Bocs, elbambultam. – nevettem, miközben ránéztem 

-         Csak annyit mondtam, hogy lassan el kéne kezdeni berendezni a babaszobát, nem akkor kellene, amikor már megszületett.

-         Én is gondoltam erre, csak nélküled nem nagyon akarok dönteni.

Hamarosan el kellett menni a kórházba, ahol kiderült, hogy makkegészségesek mindketten, így ezért nem kell aggódni.

Mikor hazaértünk azt nézegettük, hogy milyen lehetne az ideális szoba. Végül arra jutottunk, hogy rózsaszín, barbie hercegnős, mesefigurás szoba lesz, amit én festek ki; komolyan tiszta deja’vu érzésem van.

-         Kicsim, vannak olyan cuccok, amiket még Charlotte használt annak idején, azok is jók nem?

-         Tom! Megbeszéltük!

-         Tudom, nem is ruhákra gondoltam, hanem járóka, szobahinta, pár játék meg ilyen kis csekélységekre.

-         Rendben, de nem mindent onnan fogunk hozni! Kellenek neki új játékok is! Ja és a régieket le kell fertőtleníteni forróvízben! – adta ki a parancsot a feleségem

Tudom, hogy nem vagyunk szegények, és hogy megengedhetjük magunknak az új dolgokat, de feleslegesnek tartom mindenből teljesen új készletet venni. A játékok nagy része meg is van, úgyhogy nem lesz itt gond.

-         Tom, hívni kéne festőt, hogy csinálja meg a szobát, nem?

-         Minek? Az nem tud barbie-kat festeni a szobafalra, én meg igen.

Sokáig beszélgettünk ilyen dolgokról, igazából észre sem vettük és már hogyan repül az idő. Már este volt, így mehettünk lefeküdni, amihez nem nagyon volt hangulatom.

Másnap újra előjött a téma a kislányról.

-         Mi lesz a neve? – nem mondhatunk mást, mindketten! – kérdezte Ria ebédkészítés közben

-         Nem tudom, nekem több név is tetszik; nem tudok dönteni! – néztem a feleségemre tanácstalanul

-         Akkor szedjük össze, hogy melyikek tetszenek.

Sokáig vitatkoztunk a neveken, de végül megegyeztünk abban, hogy Jennifer lesz, ha valami csoda folytán fiú, akkor Thomas, amihez Ria ragaszkodott.

-         Azt mondták, hogy lány, úgyhogy semmi esélyed erre a névre! – nevettem ki, mire vállba csapott ököllel

-         Hey, csak vicceltem.

Egyik reggel mikor épp az ágyunkban feküdtünk Ria feltett egy furcsa kérdést:

-         Tom, ha Stella még élne, akkor vele lennél?

-         Nem hiszem. Amikor megtudtam, hogy terhes, akkor én szakítottam vele, gondolom nem fogadott volna vissza, de nem is akarnám azt. – mondtam teljesen őszintén

-         Meglepett a két kisgyerek? – bombázott az újabb kérdéssel

-         Tudtam, hogy tőlem van, de azt nem, hogy egyből egy ikerpár érkezik. – nevettem ösztönösen

-         Miben halt meg?

-         Nem tudom. Nem mondták el, én meg nem kérdezősködtem a szüleinél, akik még mindig utálnak e miatt. Szerintük nem történet volna így ha ott vagyok vele. – jöttek belőlem az őszinte szavak

-         De te nem hibázatod magad ugye?

-         Nem, dehogy. Akkor is megtörtént volna, ha mellette vagyok. Legalábbis én így gondolom.

Mikor kikeltünk az ágyból reggeliztünk, majd elmentünk babacuccokat nézni. Jó lett volna túlesni ezen a részén, mivel utálok vásárolni, de muszáj Riát elkísérni.

Sokan felismertek, de nem jöttek oda hozzám, tekintve, hogy a felségemmel vagyok.

Hetekkel később épp a stúdióba voltunk a srácokkal, amikor megcsörrent a telefonom, aminek David nem nagyon örült, de ilyen, ha az embernek terhes a felesége; Ria hívott, hogy azonnal menjek haza, mert a lányom és a fiam is mondani akarnak valamit, neki meg fájásai vannak. Na, jó ez még nekem is túl sok! Komolyan! Szóltam Davidnak, hogy leléptem, mert beállt a családi vészhelyzet. Bekanyarodtam az utcánkba és láttam, hogy egy mentő áll a mi házunk előtt. Természetesen megijedtem, de nagyon, főleg, hogyha arra gondolok, hogy mi történt Stella-val a szülés előtt. Sietve parkoltam le, majd mentem a házba.

Hál Istennek, Riának és senkinek nem volt semmi baja, csak mentős közölte, hogy jön a baba! Ááá nem ijedtem meg egy kicsit sem…..

Órákkal később a feleségemet áttolták a szülőszobába, ahova én is vele mentem és végig fogtam a kezét és bízattam…

2 óra tizenöt perc múlva, nagy szenvedések, hatalmas sikolyok árán, felsírt a kislányunk, aki végül Jennifer lett. Miután bebugyolálták odaadták Riának, aki bár fáradtan, de mosolyogva fogta meg a közös babánkat.

Három nap múlva egy hordozó segítségével hazavittük a kisbabát, aki makkegészségesen 3250 grammal és 52 cm-rel született.

Alapvetően nagyon mosolygós kislány, alig sír, ami megnyugtató.

Mikor hazaértünk anyu, apu és az ikreim tűkön ülve várták a picit, hogy végre láthassák. Csak Bill jött be a kórházba, Ria és az ápolók kérésére, hogy nyugodtan tudjanak pihenni, azt sem akarta, hogy az öcsém bejöjjön, de kikönyörögte az ikrem, hogy csak tíz percre hadd jöjjön be. Ria szülei még nem voltak ott, pedig már régen felhívtam őket.

-         Ria, a szüleid hamarosan ideérnek, csak baleset volt, az úton ahol jönnek, és nem tudnak kerülni, így várakoznak; nemrég hívtak fel. – világosította fel anyu a feleségemet

-         Akkor rendben van, azt hittem, hogy el sem indultak. – nevetett Ria, miközben lepakolt

Egész nap beszélgettünk, a két anyuka tanácsait hallgattuk, miközben próbáltam meggyőzni őket, hogy én ezt már végig csináltam egyedül, ráadásul ikrekkel, de mintha a falnak beszéltem volna.

Másnap reggel láttam a gyerekimen, hogy el akarnak mondani valamit.

-         Mit szeretnétek mondani? – kérdeztem tőlük miközben ebédet főztem, mivel Ria aludt

-         Hát ez nem a legalkalmasabb pillanat rá, apa. – húzta a száját Charlotte

Néhány órával később már ott volt Adam és Cornelia is. Láttam a gyerekeimen, hogy kétségek gyötrik őket, de mivel nem mondtak semmit nem tudtam segíteni.

-         Figyeljetek, ha nem mondjátok, hogy mi a gond, vagy mit szeretnétek mondani, akkor nem fogom megtudni, mert nem látok a fejetekbe. – kezdtem bele, pár perc hallgatás után

-         Apa – kezdte Chris – két dolgot szeretnék mondani, de kérlek hallgass végig, csak aztán reagálj – kérlelt, der egyelőre fogalmam sem volt, hogy mit szeretne ezzel – tudod jól, hogy nagyon szeretem Corneliát, és ő is engem, úgy gondoltuk, hogy már mindketten felnőtt, érett emberek vagyunk és össze akarjuk kötni az életünket. Apa, eljegyeztem Corneliát.  – mondta, mire én enyhén ledöbbentem

-         Gratulálok nektek és sok boldogságot! – eszméltem fel, majd átöleltem őket – Na, lányom, te? Mivel rukkolsz elő apádnak?

-         Apa, tudod, hogy szeretjük egymást Adammal, ami nem meglepő dolog, tekintve, hogy együtt vagyunk. Kérlek, ne ijedj meg, és hallgass végig engem is, ahogy Christ. – folytatta miután bólintottam egyet – az a helyzet, hogy terhes vagyok! – mondta ki, mire én újra ledöbbentem

-         Akkor nektek is gratulálok! – öleltem meg őket is

Az ikreim immár felnőttek, családot alapítanak, nekem itt már nincs feladatom, csak annyi, hogy tisztes távolságból figyelem az életüket. Már nincs beleszólásom a dolgaikban, már nem mondhatom meg nekik, hogy mit tegyenek és mit ne, most már csak a véleményemet mondhatom el, ami nem biztos, hogy nekik is tetszeni fog, de ez az élet rendje. Egyszer mind felnövünk és elhagyjuk a biztonságot adó, meleg szülői házat, ahová majd egyszer boldogan visszatérünk.

Itt befejeződött egy apa feladata, aki mindent, amit tudott megtanított a gyerekeinek, befejeződött az életem egy része, ahol én voltam a példakép, de tudom, hogy valahol egy édesapa feladta sosem fejeződik be, mindig lesz olyan kérdés, amit meg kell válaszolni a gyerekinek, unokáinak és dédunokáinak. Az életem egy része, az ikreim felnőtté válásával lezárult, de helyette, új szakasz kezdődik, hiszen nemrég újra apa lettem, ami új feladatokat, új kihívást jelent számomra. Na és persze, ott van a jó öreg Tokio Hotel, ahova mindig mehetek, ha valami baj van, a barátaimmal, a társaimmal mindent meg tudok beszélni. Mert mi mind a négyen apabőrbe bújt rock sztárok vagyunk és leszünk is örökre.

- Vége-

 

Doroshi Seemann

Sziasztok! Ma nem a befejezést hoztam ( majd csak holnap), hanem egy másik történetet, amit NEM én írok.
Nemrég érkezett erre a blogra egy komment, amire válaszoltam e-mailben is, így azóta levelezünk egymással, a beszélgetések során kiderült, hogy ő is ír, de sehol nem publikálja DE nekem elküldte a bevezetőt és megengedte, hogy felrakjam a blogra.
Jó olvasást hozzá! FIGYELEM: Doroshinak nagyon jól esne, egy - két vissza jelzés!

Az író Doroshi Seemann!!!



                                                    Bevezető

A nevem Mick Thomson. 17 éves vagyok. Itt ülök a barátnőm holtteste mellett karjaimban az újszülött lányommal. Félek, haragszom a világra, boldog vagyok és szomorú. Azt hiszem még sírok is. Tabita McRose jó ember volt, teljes szívemből szerettem és most mégis elveszítettem, csak azért mert nem volt pénzünk védekezni. Szánalmas.

Akkor tudtam, meg hogy állapotos mikor már 2 hónapos volt a magzat. Nem tűnt fel neki semmi egyéb, még a hasa se volt nagyobb a normálisnál, egyszerűen csak késett a mensese. Megállapodtuk abban, hogy senkinek se mondjuk el, és hogy amint meglátszik, rajta hogy várandós elszökik otthonról. Az utálatos apja talán még lelőni is képes lett volna az anyja pedig szokásához szerint a háttérbe vonulva figyelné az eseményeket egy monoklival a szeme alatt.

Tab egy régi romházban szállt meg. Vittem neki párnákat, takarót, matracot, minden nap segítettem neki iskola után. Otthonról csempésztem neki ételt. Egészen jól volt addig a napig, míg egy hatalmas vihar jött Des Moines fölé. A szobámban tűkön ülve vártam hogy mikor lesz már vége és mehessek a hozzá. Egy órán után annyira lecsendesült  hogy útnak indultam. Csak egy táskát vittem ruhákkal, meleg teával és egy szendviccsel. Mikor odaértem  le voltam döbbenve. Tabita teljesen bőrig ázott, fehér volt, mint a fal és reszketett. Minden takarót és ruhát magára húzott. A szemembe nézve csak elmosolyodott. Annyit mondott, hogy csak megfázott, de nem lesz baja, csak a kicsi nyugtalankodik.

Nem tudott meggyőzni, bármennyire is szerettem volna hinni neki nem ment. Teljesen olyan volt mintha azt kérdezné;nekem hiszel jobban vagy a szemednek? Igazam lett. Tabita félholtan, de kihordta a gyereket, akit időközben nagyon megutáltam. Csak azt éreztem, hogy ő az oka mindennek. Miatta van, hogy életem szerelme ilyen állapotba került. Meleg otthon helyett egy romban vacog miközben a lázát próbálom levinni.

Ez idő alatt arra kérlelt, hogy olvassak könyveket arról hogyan lehet biztonságban megszülni. Mivel nem volt szívem ellenkezni elmentem a könyvtárba és egy rakat könyvet kölcsönöztem ebben a témában, még a kismama korszakról is. Ott ültem mellette és egész nap olvastam neki. Ő a vállamra dőlt, néha elaludt. Ilyenkor próbáltam magamban folytatni, de azonnal felébredt. Így mikor eljött a nagy nap teljesen fel voltunk készülve, bár inkább csak én.

Viszonylag gyorsan ment le a folyamat, és miután házilag sterilizált eszközökkel elvágtam a kislányom köldökzsinórját csak a nevét mondta ki.

-          Carolin Mabel Thomson – mosolygott ránk majd otthagyott engem egy síró újszülöttel… a lányommal.

Most itt ülök és várom, hogy a mentők kijöjjenek és reménykedek, hogy nem kerülök emiatt börtönbe.

Apabőrbe bújt rocksztár

Sziasztok! Meghoztam a folytatást, amiben nagy változás elé néznek az ikrek.
Már csak EGY rész van vissza!
Jó olvasást hozzá! :D

 39.:  Változás

Az esküvő után a Karib szigetekre mentünk, és ott töltöttünk lét hetet, majd visszautaztunk Németországba. Úgy gondoltam, hogy az ikreim izgulni fognak még, de tévedtem; amint hazaértem már ugrottak is a nyakamba.

-         Képzeld apa! Sikerül, fölvettek! Pár év múlva nyugodtan szólíthatsz Dr. Charlotte Kaulitz – Trümpernek, ugyanis jogot fogok tanulni és ebből is doktorálok majd! – mondta ugrálva a lányom, aminek én is nagyon örültem

-         Gratulálok! Na és veled mi lesz fiam? – kérdeztem, mivel csak nem volt hajlandó elárulni

-         Felvettek a közgazdaságira! – válaszolta boldogan

-         Akkor neked is gratulálok fiam! Ezt meg kell ünnepelni! Mit szeretnétek csinálni? – kérdeztem vidáman, hisz nem mindennap veszik föl az ember gyerekeit az egyetemre.

-         Menjünk étterembe, ahol puccosan kihúzott háttal és elegánsan eszünk! –viccelődött Charlotte

-         Inkább menjünk egy sima étterembe, aztán bulizni egy discoba! – javasoltam

-         Na, de apa! Negyvenes éveid elején jársz, ráadásul most nősültél! Neked már öregek otthonában a helyed vén tata! – oltott Chris, amit persze poénnak vettem

-         Na, majd akkor mond ezt, ha ennyi leszel, mint én! – viccelődtem a fiammal

Ahogy én javallottam elmentünk egy étterembe, ahol tortát is rendeltünk, mivel ez egy különleges nap. Nem sokat időztünk ott mivel tudtam, hogy a gyerekeim inkább buliznának, mint velem lennének. De nem baj, ezt is el kell viselniük.

Mikor hazarétünk gyorsan átöltöztem, hogy mehessünk azonnal, de mint kiderült nem kellett volna kapkodnom, ugyanis csak Chris és én ültünk a kanapén TV-t nézve, mert a lányok még mindig készülődtek. Jó lenne egyszer megtudni, hogy mit művelnek a fürdőben ennyi ideig.

-         És mit tervezel csinálni diploma után? – kérdeztem Christ, ha már nem volt jobb dolgom

-         Nem tudom, egyelőre a diploma lebeg a szemeim előtt, még van időm eldönteni, hogy mit kezdjek utána. – mondta le sem véve a szemét a képernyőről

-         De most komolyan, semmi elképzelésed nincs? – néztem rá komolyan

-         Közgazdász leszek, ennyit tudok. – na, ezt megbeszéltük

Idő közben a lányok hajlandók voltak kijönni a szentélyükből, így kezdődhetett a parti time.

Természetesen kulturált discoba vittem őket, semmi illegális dolog; mág a végén kivágják őket a suliból, amikor még nem is jártak oda.

-         Apa, végig velünk fogsz maradni? – kérdezte Charlotte, enyhén utalva, hogy akár haza is mehetek

-         Nem, csak egy darabig, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy minden oké lesz itt. 

-         Rendben, mert az a srác nagyon szemezget velem és nem akarom, hogy azt higgye, hogy a barátom vagy.

-         Ezt most sértésnek vagy bóknak vegyem? – néztem hülyén Riára, aki csak nevetett rajtam

Az ígéretemet betartva nem sokáig maradtunk ott akadékoskodni, csak amíg elmondtam a lányomnak, hogy nem kell mindent elhinni a fiúknak, mire rávágta, hogy „apa, ügyvédnek készülök!”.  Na, most erre mit mondjak?

Megértettem, hogy mit is szeretne ezzel kifejezni, mivel tudom, hogy nem egy buta lányról van szó, ráadásul ott lesz Chris is.

A buliban:

-         Szia, Adam vagyok! – köszönt a lányomnak egy fiú

-         Szia, Charlotte! – mosolygott vissza a srácra

-         Ő a barátod? – bökött állával Chris felé

-         Nem, a tesóm!

-         Akkor, aki az előbb…..

-         Az apám volt! – válaszolt a fel nem tett kérdésre Charlotte

-         Azt a**** ilyen fiatalon az apád? Akkor, aki vele együtt ment el az anyukád? – érdeklődött tovább

-          Csak a nevelőanyám, az igazi az meghalt. És igen ilyen fiatalon….

-         Sajnálom az…

-         Nem kell, nem is ismertem. Na de beszéljünk valami másról!

-         Ünneplesz valamit, vagy csak discógatsz? – kérdezte Adam szemtelen vigyorral

-         Igazából ma reggel tudtam meg, hogy felvettek a jogi egyetemre, a bátyámat közgáz suliba, így ezt ünnepeljük.

Még sokáig elbeszélgettek, talán még egy jó ideig tették is volna, ha Chris nem mondja, hogy most már jöjjenek haza. Igazából jól is tette, mivel már elég késő volt.

Mint később kiderült Chris is összeismerkedett egy lánnyal, akit Cornéliának hívnak…