Zárás

  Sziasztok! Tudom, hogy nagyon régen adtam életjelet magamról ezen a blogon, vagyis a két Tokio Hotellel foglalkozó portálon. Tudom, hogy még van olyan történet a weboldalon, amit nem fejeztem be, és van olyan is, amit átírásra szántam. Nagyon sok mindig történt velem ezalatt a pár hónap alatt, volt időm gondolkodni, mérlegelni. Amit egyszer elkezdek, azt általában befejezem, nagy dolognak kell történnie, hogy ennek az ellenkezőjét tegyem, most mégis megteszem. 

A blogot bezárom.

Mielőtt végleg befejezném szeretném elmagyarázni, hogy miért döntöttem így. Nem volt egyszerű a döntés és lehet, hogy bánni fogom, de sajnos nem tudtam mást tenni. Vagyis, másképp is csinálhatnám, de az már nem lenne ugyanolyan, mint amikor elkezdtem. 

Amikor úgy döntöttem, hogy belefogok a blogolásba és megpróbálom papírra vetni a gondolataimat és az ötleteimet még kislány vagy kiskamasz voltam. Tizenegynéhány éves lehettem, amikor megnyitotta kapuit az első Tokio Hoteles blogom, aztán a következő is. Akkor még őrülten rajongtam értük és mint a legtöbb lány róluk álmodtam és mindenhol ők voltak. Egy szó, mint száz: meghatározták az életemet akkoriban. Azonban idő közben eltelt egy jópár év és én felnőttem. Mások lettek a prioritások és más lett az értékrendem is. A zenekar tagjai is felnőttek, megnősültek, gyerekük lett, megváltoztak, ahogy minden normális ember az évek során, viszont rájöttem, hogy a mi útunk elválik egymástól. Persze, továbbra is követem őket és figyelemmel kísérem az életüket, de már nem olyan szinten, mint régen. Akkor tudtam minden egyes kis dolgukról, minden hírt kiveséztem jobbról - balról, előről, hátulról, de mára csak egy bólintással nyugtázom, hogy rendben, ez van. 

A fentiekből szerintem egyértelmű, hogy már nem vagyok akkora rajongó, mint régen. Elmagyarázom, hogy miért. De még mielőtt valaki kommentben nekem esne, hogy én rosszul látok valamit, szeretném hangsúlyozni, hogy ez az én véleményem, nem kell vele egyet érteni. 

Mint, ahogy fent írtam sok idő eltelt. Amikor anno 2005-ben berobbantak a Durch den Monsunnal imádtam őket. Akkora enrgiát, lelket és hangot éreztem / hallottam, amit még nem. Imádtam a különc stílusukat, hogy ennyire megosztó személyiségek és imádtam, hogy voltak, akik nem tudták eldöteni, hogy Bill fiú vagy lány és azt is imádtam, amikor azzal hecceltek, hogy a kedvenc énekesünk meleg. Sajnos nem voltam egy koncertjükön sem, mert akkor még kicsi voltam ekkora tömeghez és egy ilyen rendezvényhez, de felvételről rengeteg fellépést láttam. Amikor meghallottam Bill senkivel össze nem téveszthető hangját megborzongtam és elkapott a "fangörcs", megláttam Tomot és imádtam őt, ahogy Gustav és Georg nélkül sem tudtam elképzelni a zenekart. Ők négyen voltak a tökéletesek számomra. Szerettem hallgatni a zenéjüket, fordítóval értettem a dalaikat és később már felfogtam, hogy valójában milyen mélyek és érzelmesek ezek a dalok és értettem, hogy miről szólnak valójában. Imádtam Bill karizmatikus kiállását és Tom rosszfiúságát. Szerettem, ahogy kommunikálnak a rajongókkal a színpadon és a backstage-ban is, imádtam az az őszinte örömöt, ami áradt belőlük és imádtam azt a lendületet, amivel színpadra álltak. Billnek megvolt a szokásos kis gesztikulálása, ami valószínűleg ott és akkor jött neki elő, imádtam, ahogy Tommal ugratják egymást még a rajongók előtt is. Az interjúkon imádtam, hogy Bill egy egyszerű "hogy vagy" kérdésre elmesélte az életét és senki más nem tudott szóhoz jutni mellette. Imádtam azt, hogy az anyanyelvükön beszélnek és dalolnak. Imádtam az összetartásukat és azt, hogy nem lehetett külön beszélni egyik fiúról sem, mert négyen voltak. Imádtam, hogy mindig tökéletesen néznek ki. Tetszett az a lendület, az a jókedv és a sok érzelem, ami magával ragadott engem is, ha őket hallgattam. A dalokból kihallottam a gitárokat. a dobot és Bill hangját. Imádtam azt az atmoszférát, ami körbelengte őket akkoriban. 

De valami megváltozott. Mármint azon kívül, hogy eltelt rengeteg idő. 

Már nem érzem azt a fangörcsöt, ha meglátom őket, már nem kap el a hév, hogy mindent tudni és látni akarok. Nyilván ehhez hozzájárul az, hogy ők is és én is felnőttem. Ők harmincas felnőtt férfiak lettek, családdal, én pedig felnőtt huszonéves nő. Még mielőtt bárki azt hinné, hogy engem zavar ez a folyamat, meg nyugtatok mindenkit, hogy nem. Örültem, amikor Gustav megnősült és a kislánya születésének is. Imádom, ahogy ír róla / neki instagramon és azt is, ahogy ránéz. Ugyanúgy örültem Tom boldogságának is, habár nem feltétlen értek vele egyet a választása terén. Nem azt mondom, hogy jobban örültem volna egy magamutogató, agyon plasztikázott cicababának, aki tíz évvel fiatalabb nála, de nem értem, hogy miért kellett neki egy négy gyermekes negyvenes nő, holott Tom megkaphatna szinte bárkit. Mindegy is. Nem az én dolgom, ha ő boldog, akkor legyen vele. A régi dalok ugyanúgy tetszenek és bármikor meghallgatom őket, mert egyediek és tele vannak mondanivalóval. Viszont ezt sajnos nem tudom elmondani a mostaniakról. Régen a klipek igényesek és erősek voltak. De sajnos például a Girl got a gun klipjével nem tudok azonosulni egyáltalán és sajnos nem csak ez az egyetlen. Régen mind a négyen szerepeltek a kisfilmekben, ma gyakorlatilag minden az ikrek körül forog és a klipek nagy része Billről szól. Ha már klipek... Számomra annyira művi dolog lett Bill szenvedése, és egyedülléte, hogy fáj ránézni. Egy darabig vicces volt, hogy nem tudják kitalálni, hogy kikhez is vonzódik, habár már akkor nyílt titok volt. Viszont mára ez a szenvedése és erőlködése kínossá vált. Tudom, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy kikhez vonzódik és mára szerintem senki nem is érdekelne a dolog. De ez a mutatok valamit, de nem mondok semmit és direkt semlegesen beszélek a kapcsolataimról dolog szerintem már kínos lett. Sajnos azt érzem, hogy a zenéik is felszínesek lettek, és valamiért olyan érzésem van, hogy az ikrek valamilyen tudatmódosítószer hatása alatt dobták össze egy részüket. Mindig is elítéltem a kábítószerek használatát és véleményem szerint nagyon sajnálatos dolog, hogy ezt reklámozzák is. Sajnos a régi, igényes kisflimek helyét átvette a szexualitás előtérbe helyezése, ahol egyre többet mutatnak a dologból. Nem vagyok prűd tudom, hogy ez az élethez tartozik, ám úgy gondolom, hogy nem kell mindenhol hirdetni. Főleg nem így. Számomra közönségesek és felszínesek lettek a srácok és nem adják már vissza a régi Tokio Hotelt, akik odafigyeltek arra, hogy mi kerül ki  kezük közül. Megmondom őszintén nem tetszik az sem, hogy Georg és Gustav ennyire háttérbe vonultak. Eddig sem voltak hatalmas reflektorfényben, de amióta az ikrek Amerikába költöztek szinte alig látni őket. Igen. Ott történt valami velük, ami végérvényesen megváltoztatta a zenekart. Mára olyan érzésem lett, mintha Gustav és Georg csak a fölösleges kolonc lenne, akik nélkül is elmenne a zenekar, nem feltétlen kellenek oda vagy csak azért, mert a "klasszikus" dobot nem tudja egyszerre használni a gitárjával és a zongorával Tom. A zenéjük annyira művi és elektronikus lett, hogy számomra ez a sok effekt már élvezhetetlenné teszi a hallgatását. Az eredeti hangszerek mellé olyanok jöttek, amik már tucatzenévé teszi a dalaikat. Bill hangja felismerhetetlenségig feljavítva auto tune-nal és számomra irritálóan magasan énekel. Nem, nem arról beszélek, amikor a saját, tényleges hangját használja, hanem a magas fejhangról, amit minden egyes dalban kiad. Ha még csak egy két hangról lenne szó, nem mondanék semmit, de a dal 90%-ban ilyen hangon énekel, ami engem zavar. Billnek amúgy sincs mély hangja, ezért nem is értem, miért kell ennyire magasan énekelni. Az új dalokat hallgatva azt érzem, hogy Bill veszetett az énekhangjából. Méghozzá rengeteget. Már nem érzem annyira karizmatikusnak,  enrgikusnak és erősnek. Persze, változik az ember hangja ahogy idősödik, főleg egy hangszálműtét után nem lesz ugyanolyan. Ezzel tisztában is volt mindenki. De a műtét 2007 (?)-ben volt, és azután még kiadtak egy baromi jó lemezt, ahol Bill még az eredeti hangján énekel. A külsejük is rengeteget változott az idők folyamán. Gustav és Georg nem változott sokat, csak Georg szabadult meg a hosszú tincsitől, amit valljuk be jól tett. Így sokkal jobban néz ki. Tom, a suttyó rapperből egy igénytelen csöves lett. Lehetne szépíteni, de nem akarom. Egykor mindig rendezett, tiszta és ápolt külsővel jelent meg, most szakadt ruhában, ápolaltlanul. Mert azt a szakállat mindennek lehet nevezni, de ápoltnak nem az biztos. Ahhoz képest, hogy a felesége egy egykori szupermodell, Tom egyáltalan nem ad magára. Persze, féfiasabb lett mint volt, sokkal izmosabb és mostmár lehet rá azt mondani, hogy férfi. De számomra akkor lenne igazi, nagybetűs jó pasi, ha adna magára. Bill is rengeteget változott. Ő egy igazi kaméleon, akinél felsorolni nem lehet mennyi változás volt. De sajnos rá is azt kell mondanom, hogy sokszor úgy néz ki, mint egy szakadt csöves, aki a túrkálóban a legolcsóbb ruhákat válogatta össze. Tudom, hogy a legtöbb dizájner darab és méreg drága, de össze nem illő, néha szakadt ruhák és ápolatlan kinézet jellemzi Billt is. Tisztában vagyok azzal, hogy egy zenésznél nem a külső számít, hanem a szív, amit a dalaiba tesz, de számomra nagyon rontja az összképet. Nem kell, hogy talpig sminkben legyen, sőt sokkal férfiasabb nélküle, de ennél ő többet tud. És akkor így, a legutolsó pár mondatban beszéljünk a zenéjükről. Durch den Monsun. Ez volt A DAL. Erő, energia, lendület, érzemek, szív és lélek. Ez jellemezte. A régi verzió, amikor is 15 - 18 évesek voltak egy meghatározó dal volt. Nemrég kiadták a 15. évfordulóra az új verziót, ami megmondom őszintén egyáltalan nem tetszik. Tudom, hogy az "új generációs" rajngóknak - ahogy én hívom őket" nagy bejön, de nekem nem. Túl elektronikus és mű az egész. Ez már nem a régi Tokio Hotel. Nem az az zenekar, akiket én megszerettem. 

Az emberek változnak. Én is felnőttem, ahogy ők is. Ők is változtak és én is. Ők egy elektronikusabb hangzásvilágra váltottak, én pedig egy rockosabbra. Én szeretem, ha hallom a gitárt és a dobokat és kicsit klaszikusabb a hangzás. Ők már nem ezt képviselik. 

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy már egyáltalán nem érdekel, hogy mi van velük. Továbbra is örülök a sikereiknek és meg fogom hallgatni, ha új zenét tesznek közzé, de az a régi rajongás, ami volt soha nem fog visszajönni. Ez nem a négy fiú hibája és nem is az enyém. 

A fent leírtak miatt döntöttem úgy, hogy bezárom a blogot. Már nem tudok velük azonosulni és nem is akarok. Megpróbáltam befejezni az elkezdett történeteket, de ahányszor belekezdtem, annyiszor töröltem is. Nyögvenyelős, erőltetett lett mindannyiszor. Ilyet pedig semmiképp nem szeretnék közzétenni. Ezért inkább a búcsú mellett döntöttem. Nehéz dolog, mert meghatározta az életem 9 évét a blog, de nem tudom tovább folytatni. Szívemet, lelkemet adtam bele az elején, de már nem megy. A megírt részek és történetek természetesen itt maradnak, de nem lesz folytatva a blog. Sajnálom. 

Szülinapos...

Sziasztok! Tudom, hogy már nagyon régóta nem volt semmi életjel, de még a karantén idején sem egyszerű az élet. Egyetemistaként rám is vonatkozik a távoktatás, így nem igazán van időm, amikor pedig lenne, egész egyszerűen kedvem nincs hozzá, mert napi 10- 12 órát ülök a gépem előtt és örülök, ha pihenhetek egy kicsit. De most nem is azért jelentkezem, panaszkodjak, hanem  mert a tegnapi napon volt egy szülinaposunk, aki nem más, mint Georg!
Nem szeretném hosszúra nyújtani, úgyhogy megint csak annyit mondanék, hogy
Boldog Szülinapot Georg!

Dirty Work

Sziasztok! Mivel nagyon hosszú volt a kihagyás úgy gondoltam, hogy két részt is közzéteszek. Jó olvasást hozzá! :)

7.: Elmélkedések

A nap további részében tovább gondolkodtam a dolgokon, de nem jutottam semmire. Egyszerűen megakadtam ott, hogy lehetséges, hogy hibát követek el. Amit nagyon nem szeretnék, mert egy ártatlan embert nem fogok megölni, csak egy fatális tévedés miatt.

Reggel, amint felkeltem elkezdtem megszervezni a fejemben az akciót. Elhatároztam, hogy nem tökölhetek tovább, mert a megbízóm nem fogja jó szemmel nézni és a végén valami csavart tesz a dolgaimba és nem szállhatok ki. Pedig nekem már elég volt ebből az értelmetlen gyilkolásból.

Akkor is meg fogom csinálni az akciót, ha életem legnagyobb baklövését is követem el ezzel. De a családom és a barátaim biztonsága érdekében meg kell tennem. Az tudom, hogy én soha nem leszek teljes biztonságban és mindig résen kell majd lennem az elkövetkezendő tizenöt - húsz évben, de legalább nem állnak bosszút a szeretteimen. Már akik maradtak nekem.

Sajnos rengeteg barátot elveszítettem magam körül. Persze nem haltak meg csak elköltöztek vagy egyszerűen nem tartanak méltónak arra, hogy a barátjuk legyek, mert ők már a „felső körökben” mozognak. Van, aki menő ügyvéd lett, bankár vagy esetleg valami vállalati nagyfőnök. Részben megértem, hogy nem kell nekik egy egyszerű árufeltöltő barát, részben pedig mélységesen elítélem őket, mert soha nem hallgattak meg és soha nem lehettem velük olyan viszonyban, mint Gustavval vagy Georggal. A srácokkal még gimiben ismerkedtem meg. Akkoriban még nem voltam ennyire mélyen ezekben a dolgokban, sőt leginkább nem is voltam benne, csak tizenhét éves koromban kezdtem beszerveződni az alvilági dolgokba. Mondjuk akkor még „csak” a kábítószer bizniszben voltam benne, mert a főnök nem engedte, hogy ennél mocskosabb dolgokban benne legyek a korom miatt. Nem akarta, hogy kiskorúként öljek. Pedig nagyon jól tudta, hogy kiválóan tudom forgatni a fegyvereket és érdekelnek is. Tulajdonképpen akkoriban még úgy gondoltam, hogy a gimi után belépek a katonasághoz és ott fogom szolgálni a hazát. Mesterlövész akartam lenni, mert szerettem a titkos bevetéseket és azt, ha nem kellett közel mennem az ellenséghez. Most ezt úgy mondom, mintha lettem volna katona valaha is, pedig az az igazság, hogy soha nem voltam, maximum az alvilág katonája. De akkor még nem kellett fegyvert használnom, csak amolyan biztosítékként volt nálam, ha valami történik a „frontvonalon” akkor meg tudjam védeni magam. De soha nem használtam erre a célra. Eddig csak pénzért öltem és semmi másért.

Visszakanyarodva, Gustavval és Geroggal még a gimiben találkoztam. Én első éves voltam, ők felettem jártak, de hamar egymásra találtunk zenének köszönhetően. Mind a hárman zenélni akartunk és a magunk útját járni, ezért alapítottunk egy zenekart, ami nem volt hosszú életű, mert az érdeklődésünk más irányba vitt minket. Ennek ellenére a barátságunk megmaradt és azóta is a legjobb haverok vagyunk. Nekem is mondták, hogy költözzek hozzájuk és éljünk együtt hárman, de nekem teljes mértékben megfelelt apámnál.

Na, igen. Amikor családról beszélek, akkor csak apámat értem alatta. Az apai nagyszüleimmel tartam a kapcsolatot és velük minden oké, de az anyai oldalon megszűnt minden kapcsolat. Sőt, nem is volt soha. Anyámról meg ne is beszéljünk. Ő lelépett a születésem után. Gyakorlatilag utoljára az ötödik szülinapomra írt egy pár sort és azóta semmi, de soha nem láttam őt. Mintha nem is létezne. Amikor kicsi voltam és készültünk az oviban vagy az iskolában az anyák napjára szomorú voltam és nem értettem, hogy nekem miért nincs, de lassan beletörődtem és mára már nem is érdekel ez az egész. Persze, fáj, hogy nem is érdeklem és még csak meg sem keresett a majdnem harminc év alatt, de ez van. Mostanra már nem teszem fel a kérdést, hogy miért. Egyszerűen csak megtanultam elfogadni, hogy nincs itt és nem is lesz. Elfogadtam azt a tényt, hogy saját anyámnak nem kellettem soha. Bár apám azt állítja, hogy nem érti mi történt, mert ő egyszer csak kilépett az életünkből, én úgy gondolom, hogy tud valamit, csak nem akarja elmondani. Én pedig nem firtatom. Túltettem magam rajta. Bár egyszer, csak egyszer az életben szeretnék találkozni az anyámmal és megkérdezni tőle, hogy miért tette. Hogy miért nem kellett neki. Mi oka volt annak, hogy alig pár napos koromban lelépett és egyedül hagyta apámat, aki megpróbált megtenni értem mindent, amit csak tudott. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő számomra, de ha egyszer lesz családom, akkor abban biztos vagyok, hogy soha, de soha nem fogom elhagyni őket semmi pénzért. Ezért is akarok véget vetni ennek az életnek. Tudatában vagyok annak, hogy ha kiderülnek a tetteim, akkor valószínűleg életfogytiglanit kapok, de a lehető legkörültekintőbben próbálok tenni mindent, hogy ne bukhassak le. Mostanra sikerült annyit félretennem, hogy vehetek egy kisebb házat és viszonylag jól meg is élhetek a tanulmányaim befejezéséig, de óvatosnak kell lennem, hiszen árufeltöltőként nem nagyon lehet megtakarításom. Minden egyes kis apró részletre figyelnem kell, ha nem akarok lebukni.

De a mostani legfőbb feladatom kideríteni, hogy ki az a Bill Kaulitz valójában. Miért veszélyes? Mit tett? Nem. Nem szabad gondolkodnom. Meg kell terveznem a kiiktatását. Holnap megtervezem és utána végrehajtom. Ez az utolsó megbízásom és nem cseszhetem el a hülyeségeimmel. Cselekednem kell. Nem gondolkodni, hanem tiszta és gyors munkát végezni. Gyerünk!  

Dirty Work

Sziasztok! Nagyon hosszú kihagyás után meghoztam a következő részt, amihez jó olvasást kívánok! :)

6.: Lelkiismeret

Nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem egész éjjel. Az ébresztőórám megszólalásáig csak forgolódtam az ágyban és próbáltam rájönni, hogy mi lehet a baj. Bill csak egy srác, aki veszélyes az államra és valószínűleg rám is. Nem kellene ezen agyalnom, mégis van egy olyan megmagyarázhatatlan érzésem, hogy valami nem stimmel. Valami felett vagy átsiklottam, vagy a megbízóm nincs tisztában azzal, hogy mit csinálok és miért. Én csak és kizárólag olyan személyeket iktatok ki, akik tényleges veszélyt jelentenek vagy ideológiailag nem megbízhatóak, de ez a fiú látszatra egy teljesen átlagos, hétköznapi ember, aki egy pubban dolgozik, hogy eltartsa magát. Szerintem nem járt még egy nagyfejes közelében sem, nem ám, hogy államra veszélyes. Itt valami tévedés lesz. De nekem nem posztom eldönteni, hogy kit kell kiiktatni és kit nem. Én azért kapom az elég busás fizetésem, hogy tiszta és gyors munkát végezzek. Nem szabad gondolkodnom. De mi van akkor, ha ez egy tévedés és valójában egy ártatlan embert ölnék meg? Ha megtenném, egy közönséges gyilkossá válnék, amit nem szeretnék, még akkor sem, ha már most az vagyok egyesek szemében. Ki kell találnom valamit, de sürgősen!

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal feküdtem az ágyamban, de rá kellett jönnöm, hogy ez a dilemma nem vezet sehova. Minél előbb ki kell iktatnom a célszemélyt és kész. Nincs választásom. Lehetőleg még a héten el kell intéznem, mert kezd gyanús lenni a jelenlétem a városban és nem bukhatok le.

A gondolatmenetem végére összeszedtem magam annyira, hogy felkeljek és elvonszoljam magam a fürdőig, ahol vettem egy jeges zuhanyt, hátha kitisztítja a fejem. A zuhanyzás után felöltöztem és lementem reggelizni egy közeli pékségbe, de igazából nem is kívántam az ételt. Egyszerűen egy golflabda nagyságával vetekedett a gyomrom nagysága, ami ráadásul folyamatosan bukfenceket hányt. Ideges voltam. És ez aggasztott. Nem szoktam ilyen lenni egyetlen munkám alkalmával sem, sőt azok ehhez képest felkérések voltak egy angolkeringőre. Eddig megkaptam a célpontot, megfigyeltem, biztosítottam a terepet, majd akcióba lendültem. A kényes ügyek sem tartottak tovább pár hétnél. Most meg gyakorlatilag egy hete ülök egy olyan ügyön, aminek maximum ennyi időbe kellett volna telnie. De valami nem stimmel. És ezt a hibát ma kiderítem. Újra belevetem magam az aktába, tanulmányozom, átolvasom, értelmezem és megfejtem. Megpróbálok rájönni arra, hogy miért veszélyes egy 29 éves, látszólag teljesen ártalmatlan srác.

Amint visszaértem az olcsó motelba elkezdtem újra olvasni mindent. Megnéztem a közösségi oldalakat, gyakorlatilag mindent felkutattam Bill Kaulitz-cal kapcsolatban. De nem találtam semmit. Semmi olyat, ami érdemleges lenne, vagy nem olvastam volna korábban. Mindig felkészültem megyek az akciókra, nem szeretem a meglepetéseket, mert ebben a szakmában az minden, csak nem jó. De ezt egyszerűen nem értem.

Délután már annyira szükségem volt a friss levegőre, hogy elindultam a városban, hogy kicsit sétáljak és ne csak a szobában üljek egész nap. A helyszín egy álmos kisváros, pont olyan, amiket a horror filmekben mutogatnak és ahol rendszerint történni fog valami. Nos, az itt élők nem sejtik, de hamarosan történni fog. Méghozzá egy rejtélyes gyilkosság. Na, de kanyarodjuk vissza. Kínomban megcsörgettem a két barátomat, hogy jöjjenek át ide, mert gáz van. Persze nem vagyok olyan hülye, hogy a kis motelben találkozzak velük, ahol gyakorlatilag még a falnak is füle van, de talán még szeme is, hanem egy kis kávézóba hívtam őket, de szigorúan nem a Sunshine Pubba. Nem akartam, hogy lássák Billt, mert akkor ők is részesei lesznek valamennyire ennek az ügynek. Hiszen ha látják a leendő áldozatot, akkor egész könnyedén figyelmeztethetik és fuccsba mehet több hét munkája. Bár tudom, hogy ők ezt nem tennék meg velem, viszont ebben a helyzetben nekik okoznék egy életen át tartó lelkiismeret furdalást, hiszen megakadályozhatták volna a dolgot, de nem tették. Ezt pedig nem akarom. Elég nekem a saját lelkem okozta rémségekkel megküzdenem, nem kell még a barátaimét is bevállalnom.

-          Mi a baj? – kérdezte Georg, mivel nem szóltam meg mióta köszöntünk egymásnak

-       Tom, így nem fogunk tudni segíteni! – ért a kezemhez Gustav is, miközben a pincérlány letette elénk a kávékat

-       A meló. – mondtam, miután a lány elment az asztaltól

-      Mi van vele? Tudom, hogy azt mondtad, hogy ez az utolsó, de ezen kívül. – érdeklődött Gustav miközben belekóstolt a kávéba

-     Valami nem stimmel. Tudom, hogy nem posztom dönteni a kiiktatásról, de valami nem oké. Az aktái teljesen ellentmondásosak és nem tudom mit csináljak. Egyszerűen azt érzem, hogy hatalmas hibát követnék el akkor, ha megtenném.

-      Akkor ne csináld! – mondta egyszerűen Georg, aki gyakorlatilag semmit nem tud az alvilágról és erről az egészről

-    Nem így megy. Bosszút fognak állni rajtatok vagy apámon. Így sem vagy biztos abban, hogy garantálni tudom a biztonságotokat és abba tudom hagyni minden következmény nélkül, de ha nem végzem el a melót sokkal súlyosabb dolgokra számíthatok, mint pár pofon. Ha nem lennék ekkora pácban alapvetően ide sem hívtalak volna titeket, sőt már a biztonságotok megszervezésén lennék, de őszintén nem tudom, hogy mit csináljak. Most először érzem azt, hogy hiba lenne. – ha a támogatásukat akarom, akkor igazat kell mondanom még akkor is, ha megrémíti őket

-    Tom, ne felejtsd el, hogy minket beavattál ebbe a világba. Tudtuk, hogy mivel jár, legalább is sejtettük. Nem gondoltuk egy pillanatig sem, hogy biztonságban vagyunk és azt sem, hogy csak úgy kiszállhatsz én csak azt mondom, hogy biztos van egy másik út is. Különben miért érzed azt, hogy valami nem stimmel? – nem tudtam, hogy Georg ennyire tájékozott ebben a témában, de ahogy Gustav is bólintott rájöttem, hogy tudják, hogy mivel jár a barátságom

-    Először is; soha nem voltam ennyire közel egyik áldozathoz sem. Mármint mindig távolabbi helyeket kellett meglátogatnom, de most közel vagyok. Másodszor; a tette alapján minimum a hatos besorolást kellett volna megkapnia, de nullásat kapott. Így nem igazán értem a dolgot. Tudom, hogy nektek ez nem mond sokat, de nem akarom, hogy tudjátok ki ő.

-      Huhh, érdekes. Nem tudok erre mit mondani. Sőt erre az egész nem tudok. – válaszolt Georg kicsit lassan reagálva a mondataimra

-        Akkor sem értem. És nem akarok egy ártatlan embert megölni.

-      Tom, te embereket ölsz. Így is, úgy is gyilkos vagy, aki pénzt kap ezért a dologért. Bár mondjuk nekem sem mindegy, hogy mit csinálok a munkám során. Azt tudom neked javasolni, hogy áss bele még mélyebben a történetbe és deríts ki többet, mint amit most tudsz. Bármit teszel, mit támogatunk téged. De a döntés a tiéd és mi ebbe nem akarunk beleszólni még a legkisebb mértékben sem. Ahogy mondtad, nem posztod dönteni, csak végrehajtani, nekünk pedig még úgysem dolgunk ez. Mi nem is tudhatnánk erről a helyzetről, sőt a valós énedről sem. Nekünk annyit szabadna tudni, hogy árufeltöltő vagy és tanulsz mellette. Úgyhogy minket ne állíts válasz elé, mert nem fogunk semmit mondani. Mi nem döntünk egy emberi életről. Még akkor sem, ha a saját biztonságunk múlik rajta. – Gerog hangja szinte suttogássá halkult, mert félt, hogy valaki meghall minket

-       Azért kösz a segítséget. Nem tudom, mi legyen és mi lenne a helyes, de annyi szent, hogy tovább kutatok. Valami itt nem oké, és nem fogom ennyiben hagyni.

Gustav és Georg nem maradhattak sokáig, mert feltűnő, de sokat segítettek. Megerősítettek abban, hogy ne hamarkodjam el a döntésemet és a tetteimet, amiket már nem tudnék vissza csinálni a legrosszabb esetben. Nagy bajban vagyok és leszek is, amíg le nem zárom ezt az ügyet. De az még a holnap kérdése, hogy miként teszek pontot az i-re.

8 év

Sziasztok!
Huh, már jó régen volt bejegyzés, de nem tűntem el! Csak sok minden jött közbe és nem volt időm írni. De most, mielőtt érkezne a következő rész: eltelt egy újabb év a blog életében, így újra szülinapot ünnepel. Immár a nyolcadik éve, hogy kisebb - nagyobb szünetekkel, de szerkesztem ezt a blogot. Nem szeretném hosszúra nyújtani, de azért idén is elhoztam Nektek az évi összegezést, ami számomra is egy jó visszajelzés.
Na, de nézzük is a számokat!

Eddig 33.480 megtekintés volt a blogon, ami szertinem nem annyira rossz, főleg, ha azt nézzük a Tokio Hotel egy eléggé megosztó zenekar volt és még most is az.

Eddig három történetet fejeztem be, illetve a negyediket elkezdtem. Tudom, hogy ebből lehett volna több is, de az az igazság, hogy a blogolásra én még mindig csak hobbiként tekintek és nem akarom háttérbe szorítani a valós és fontos dolgaimat ezzel szemben. Szeretem csinálni, mert kikapcsol, de az idő véges és nekem a lényeges dolgokra kell koncentrálnom. De abban is biztos vagyok, hogy még egy jó darabig nem hagyom abba.

Mivel mostanában nem voltam túl aktív úgy gondolom, hogy kellene néhány szót ejteni a jövőről...

• Mindenképpen folytatni fogom a Dirty Work c. történetet, még akkor is, ha csak néha tudok írni
• Megpróbálok minél több részt hozni és rendszeresebben, de nem ígérek semmit

Ennél több konrkétumot nem tudok és nem is akarok írni, mert nem szeretnék felelőtlenül ígérgetni olyan dolgot, amit nem tartok be. De az első pontot mindenképpeb megtartom, mert nem szeretem a befejezetlen dolgokat, főleg ha a sajátomról van szó.

De most jöjjön az, amiért létrejött a bejegyzés. 

Túl a harmadik x-en

Sziasztok! Sajnos ma sem egy új résszel jöttem, hanem kedvenc dobosunk szülinapja alkalmából írok. Nem is szaporítom tovább a karaktereket hiszen teljesen felesleges ódákat zengeni, ezért csak annyit írok, hogy

Boldog Szülinapot Gustav!

A harmadik X.

Sziasztok! Ma sajnos nem egy új résszel jöttem, hanem az elmeradhatatlan szeptember elejei bejegyzéssel. Nem is szaporítom tovább a karaktereket, csak annyit írnék, hogy
Boldog 30. Szülinapot ikrek! 

Piros betűs ünnep!

Ma 14 éve, hogy megjelent.... 

Boldog Születésnapot Durch den Monsun!

Dirty work

Sziasztok! Tudom, tudom... megint nagyon rég volt rész, de kicsit elúsztam a teednőkkel még így, nyáron is. De most bepótolom és itt a következő, amiben tovább olvashattok Tom akciójáról.
Jó olvasást hozzá! :)

5.: Terepszemle második felvonás

Nem sokáig ültem ott a kávézóban, csak amíg megittam a latte-mat, meg még egy kis ideig. Csak csenden szemlélődtem és írkáltam a kis jegyzetfüzetembe, de semmi érdekeset nem csináltam. Próbáltam úgy tenni, mintha dolgoznék valamin, de egy idő után már ez is átlátszó volt, ezért fizettem és eljöttem a pubból.

Elindultam az utcán céltalanul, térképet nézegettem, mint egy turista, de végül csak leültem egy közeli padra, mert kínomba már nem tudtam hova menni. Az az igazság, hogy eddig mindig történt valami érdekes a leendő áldozataimmal, de Bill valamiért még ebből is kitűnt. Rá mondjuk semmi nem illett, ami az eddigiekre igen. Eddig mindig befolyásos emberek voltak a célpontjaim, akiknek a mozgását követni elég macerás volt, ezzel ellentétben Bill egy kis pubban dolgozik, nincs különösebben vagyona, – ha leszámítjuk a lakását, és az ezer éves autóját – nincs pénzmozgás a számláján, csak a fizetése és a teljesen átlagos kiadásai, nem bonyolít rejtélyes utazásokat és nem nagyon jár el otthonról. Megeshet, hogy csak nekem siklik el a figyelmem valami felett? Eddig mindig alapos voltam, mindennek utánanéztem és a lehető legpontosabb információkat tudtam a célszemélyekről, hiszen ha csak egy valami felett átsuhan a figyelmem végzetes lehet rám nézve, hiszen lebuktathat, vagy ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor lebuktatom saját magam. Pedig mindig igyekeztem eltűntetni a nyomimat, sőt próbáltam nem is hagyni magam után. Persze ez lehetetlen, de mindig úgy időzítettem a terepszemléket, a kiiktatásokat, hogy ne lehessen velem kapcsolatba hozni az időpontokat vagy bármi mást. Mondhatni a tökéletes bűncselekményeket követem el. De ezúttal valami nagyon nem stimmel. Valamiért nem illik bele a képbe ez a fiatal fiú, aki annyira ártalmatlannak és átlagosnak tűnik, hogy hihetetlen. Vagy ez csak álca és valójában egy rosszéletű gazember? Nem tudom.

Ilyen és ehhez hasonló érzésekkel ültem a padon, míg végre eljött a délután és ezzel Bill munka idejének vége. Tudtam, ha most felállok és elkezdek vele egyirányba menni hirtelen az feltűnő lesz, de ha szépen lassan kezdem csak követni nem lesz gond. Végül is miért ne mehetne két ember ugyanarra? És különben is miért nem végezhettem a munkámmal én is? Ajj, ez így nem lesz jó, de nagyon nem.

A merengésemnek meg is lett az eredménye. Majdnem leléptem az autó elé, de egy ismerős hang szólalt meg a hátam mögül:

-          Vigyázzon! – kiáltott egy hang mögöttem, majd a hang forrása közelebb jött és megkérdezte, hogy jól vagyok –e

-          Igen persze, csak elgondolkodtam egy kicsit – nevetgéltem kínosan, miközben Bill mellém ért

-          Csak nehogy elcsapja valami! – mosolygott, majd tovább ment, mintha mi sem történt volna

Egyre rosszabb passzban vagyok. Már kétszer beszéltem a leendő áldozatommal, ráadásul fel is figyelhetett rám. Nem tudhatom, hogy mennyire jó a memóriája, de ha kiváló emlékezőképeséggel van megáldva, akkor bajban vagyok, mert nehezebb lesz követnem, hiszen felismer.

Viszont nem agyalhattam tovább, mert valamit sürgősen ki kellett találnom. Mivel pont egy bolt mellett haladtam el, betértem és elkezdtem random dolgokat nézegetni, ami fel is tűnt az eladónak.

-          Segíthetek valamiben? – kérdezte egy fiatal lány egy bájos műmosollyal

-          Nem, köszönöm, csak nézelődöm. – vajon miért kell mindjárt odamenni az emberhez, ha megnéz valamit?

Még egy darabig elvoltam a csipkebugyik között, de aztán összeszedtem a bátorságomat és kimentem az utcára megint. Hogy miért pont egy női fehérneműket árusító boltba sikerült betévednem azt senki ne kérdezze, mert nem tudom megmondani. Elment az eszem szerintem. Csak ez lehet a magyarázat.

Viszont nem tudtam tovább elmélkedni, mert mennem kellett, ha nem akartam, hogy futnom kelljen, vagy esetleg elveszítsem a célpontot.

Billt már csak az otthonánál értem utol, ahol a kocsimat hagytam, így nem is voltam annyira feltűnő, bár szerintem már így is elég galibát okoztam saját magamnak.

A továbbiakban figyeltem Bill mozgását és tevékenységeit, de az égvilágon semmit nem csinált. De komolyan. Semmi. Még egy bevásárlás a sarki boltban sem. Éppen ezért pár óra után úgy döntöttem, hogy eljövök és nem kockáztatok többet, maximum csak holnap, amikor újra megfigyelem.

Miután visszamentem a kis motel szobámba felhívtam Gustavékat, mert összezavarodtam. Összezavarodtam abban a tekintetben, hogy mit is csinálok. Egyszerűen valami nagyon furcsa nekem ebben a melóban. Nem akarom elhinni, hogy ez a fiú bármiben veszélyt jelentene, de nekem nem posztom eldönteni ezt. Ez is csak egy meló, amit meg kell csinálnom.

Gyerünk Kaulitz!

Dirty work

Sziasztok! Kisebb kihagyás után itt a legújabb rész, melyben már Bill is szerepet kap. Jó olvasást hozzá! :)

4.: Terepszemle

Reggel arra ébredtem fel, hogy apám elindítja az autóját, így realizáltam, hogy enyhén sokáig aludtam. Tíz óra volt, mire kikászálódtam az ágyból. Még reggeli közben néztem magamnak egy olcsó kis motelt a városban, ahol a terepszemlét tartom, majd összepakoltam a kis motyómat és már el is indultam. Nem volt sok holmim, csupán a hétvégre elég ruha, távcső, jegyzettömb, toll és még egy pár cucc, ha esetleg vészhelyzet ütne be és azonnal cselekednem kellene.

Gyomorgörccsel indultam el otthonról, mint minden melómnál. Egyszerűen nem tudom megszokni azt, hogy embereket kell kiiktatnom, vagy átadnom egy összeköttetőnek. Nem is értem, hogy miért keveredtem bele. Talán mert fiatal és kétségbeesett voltam.

Lassan indultam el a kocsimmal a helyszínre, mert ha most megállít a rendőr és belenéz a csomagtartómban lévő bőröndbe egyből le fogok bukni, ami nem hiányzik az utolsó meló alkalmával. Mindig figyeltem arra, hogy senkinek ne tűnjek fel még akkor sem, amikor a rend éber őrei ellenőriznek. Ha lebukok, akkor valószínűleg több évtizedes börtön várna rám, de talán életfogytiglanit is kapnék. Hiszen ha nagyon kriminálisak akarunk lenni, akkor egy közönséges gyilkos vagyok, aki pénzt kap egy emberi életért cserébe. De ennek már vége. Ez lesz az utolsó meló, amit megcsinálok, mert a főnöknek nagyon fontos. Bér legszívesebben ezt sem vállalnám.

Mialatt gondolkodtam az élet nagy dolgain megérkeztem a kis motelhez, ami nem volt nagy szám, de elrejtőzni tökéletes volt. Egy egyszerű kis hallba léptem be a kevés poggyászommal, majd egyből a recepcióra mentem, ahol egy kedves barnahajú nő fogadott.

-          Jó napot kívánok uram! – kezdte csilingelő hangon egy olyan műmosollyal, mely már Oscart – díjat érdemelne

-     Jó napot kisasszony, Kaulitz névre van foglalásom! – mosolyogtam vissza rá, csupán kedvességből

-         Meg is van. A 24. szoba lesz az öné. Kellemes időtöltést nálunk! – hmm, vajon csak véletlenül kaptam ezt a szobát?

-          Köszönöm!

A szoba sem volt valami nagy durranás. Mondjuk ennyi pénzért mit nem is vártam egy luxuslakosztályt, de nekem ezt pont megfelelt. A lényeg, hogy olcsó, praktikus és biztonságos. A szobába lépve rögtön egy ágyat pillantottam meg, velem szemben az ablak, a mellettem lévő ajtó pedig a fürdőbe vezetett, ahol csak egy kis zuhanyzó és mellékhelység kapott helyett és persze a mosdókagyló a kötelezően felette lógó tükörrel, ahonnan egy vadidegen nézett velem varkasszemet. Na, nem volt a szobában senki más rajtam kívül; magamnak voltam egy idegen. Utáltam magam a melók előtt mindig is, és utánuk is még sokáig gyötört a lelkiismeretem. Elvenni egy ember életét nem olyan könnyű, mint látszik.

Viszont nem mélázhattam sokáig mert dolgom volt. A legfrissebb információim szerint Bill nemsokára elindul munkába. Mivel pontosan tudtam a lakcímét elindultam az otthona irányába, ami nem volt messze kocsival, csupán tíz perc. Bill otthona egy egyszerű kis ház a külvárosban, amolyan átlagos családi hangulatot árasztó, ahol még én is simán el tudnám képzelni magam annak ellenére, hogy nekünk is családi házunk van.

Csak vártam a kocsiban. Vártam, hogy végre kijöjjön a házból és elinduljon, hogy aztán egész nap figyelhessem a munkában töltött óráit. Unalmas része a munkámnak, de ettől függetlenül sokkal jobban szeretem, mint magát az akciót. Amikor végre a célszemély elindult a megszokott útvonalán a munkahelyére kiszálltam a kocsiból és a hátizsákomat magamra véve elindultam utána gyalog, de tisztes távolságba maradva, nehogy feltűnjön neki valami, mert akkor vége.  Mivel nem volt jobb dolgom csak lézengtem az utcán, de hogy ne keltsek feltűnést néha bementem egy boltba, a telefonomat nézegettem és csak bámultam a nagy semmit.

Már órák óta csak figyeltem és figyeltem, amikor az az ötletem támadt, hogy bemegyek hozzá és kérek tőle valamit. Végül is abból semmi baj nem lehet, ha bemegyek egy pubba és kérek egy italt. De semmi esetre sem alkoholost, mert nálam alapszabály, hogy munka közben egy cseppet sem iszom, mert befolyással lehet rám. Így az elhatározásomnak megfelelően elindultam a kis pub irányába, ahol leültem egy szabad asztalhoz és vártam. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre Bill jött oda. Soha egyik áldozatommal sem beszéltem, sőt nem is mentem hozzájuk ennyire közel; nem tudom most mi ütött belém.

-          Jó napot kívánok, köszöntem a Sunshine Pub-ban! Mit hozhatok önnek? – kérdezte Bill széles mosollyal, de pontosan láttam a mögötte rejlő unalmat és erőltetettséget

-         Jó napot! Egy lattét kérnék! – válaszoltam szűkszavúan, nehogy feltűnjön neki, hogy remeg a hangom

-          Már is hozom!

Pont, mint a fényképen. Magas és vékony. Ahogy mellettem állt éreztem a pozitív energiáit és az életkedvet ami belőle áradt vegyülve a kellemes vanília illatú parfümjével, mely nem lehet túl drága, de szerintem nem is az olcsó, selejt kategóriába tartozik, hanem valahol a kettő között egyensúlyoz a penge élén. Mint én. A penge élén táncolok azzal, hogy ennyire közel merészkedtem hozzá, akit hamarosan meg kell ölnöm; Billhez akiről még mindig nem tudom, hogy mit csinálhatott, hogy ekkora slamasztikába keveredett.

Dirty work

Sziasztok! Hosszú kihagyás után itt a történet következő része, melyből már lehet sejteni valamit. Jó olvasást hozzá! :)

3.: Emlékek

Nagyon sokat filóztam azon, hogy miért kapott ilyen besorolást a célszemély. Az államra veszélyes, de rám nem. Mit csinálhatott, hogy ki kell iktatnom? Velem egy idős, tehát 29 éves és gyakorlatilag a szomszéd városban él, de ami számomra legfurcsább, hogy talán még ismerhetjük is egymást. Lehet, hogy összefutottunk már bárokban, szórakozóhelyeken vagy akárhol. Ennyire közeli célpontot még soha nem kellett kiiktatnom. És ez zavar. Miért bízta rám David, holott feltehetőleg az ország minden pontján van embere? Furcsa ez az egész.

De még mielőtt tovább agyalhattam volna elkezdtem olvasni az akta részleteit, melyből kiderült, hogy Bill egy kis bárban felszolgáló, egyedül él és nem is gyakran mozdul ki otthonról. Bár ez meglehetősen kevés információ még a kép ellenére is,  mégis úgy éreztem, hogy ezer éve ismerem ezt az embert. A képen egy szőke, fiatal, magas és vékony srác van, aki épp kutyát sétáltat. Egy cuki angol bulldog van vele, olyan egy év körüli talán. Na, nem mintha értenék a kutyákhoz, de fiatalnak tűnik. Szegény, milyen szomorú lesz, ha megtudja, hogy a gazdival mi történt. De hát ez van. A munka az munka, amit nekem el kell végeznem.

-      Kisfiam, hétvégén a haverokkal lelépek horgászni. Van kedved jönni? – nyitott be a szobámba apám, mire annyira megijedtem, hogy azonnal becsuktam a mappát

-         Öhm, nem én…. Öhm… dolgoznom kell. – nyögtem zavartan, miközben megpróbáltam takarni a mappát, nehogy észrevegye

-          Megint dolgoznod kell? Múlt héten is bent voltál, most is. Nem lesz ez így jó.

Persze apám a civil munkahelyemre gondolt. Árufeltöltőként dolgozom, mellette pedig tanulok még. Ez így tökéletes, mert a fater nem sejt semmit, de mégsem aggódik, hogy nincs munkám.

-      Lehet, hogy én is lent alszom egy haveromnál! – kiabáltam a konyhába, mert időközben apu kiment a szobámból

-          Ennek már jobban örülök! – mondta, majd a hangokból ítélve elkezdett turmixolni valamit

Javítanom kellett magam apám előtt, mert terepszemlére megyek és az szerintem eltart a hétvégén is, ezért nem leszek itthon. Mondjuk, azt nem kell tudnia, hogy milyen ügyben és hova megyek valójában, ahogy azt sem fogja megtudni soha, hogy nem is a barátaimmal voltam, mert Gustav és Georg falaz nekem mindig.

Igen, ők tudják, hogy mit csinálok, mi az igazi munkám, mert egyszer véletlenül elszóltam magam előttük. Nem akartam őket sem belekeverni, azt szerettem volna, ha ezt a dolgot a sírba viszem magammal, de sajnos egy rosszul időzített mondottal elárultam a kilétem és nem volt visszaút. El kellett mondanom nekik mindent. Nem mondom, hogy jól fogadták, de rosszabb is lehetett volna; például, hogy rohannak a rendőrségre.

**** 5 évvel ezelőtt ****

Jól emlékszem arra a napra. Egy borongós, őszi délután volt és a srácokkal épp egy otthonülős, lazulós, sörözős napot tartottunk, amikor valamiért előjött a szó egy befolyásos üzletemberről, aki nemrég nyomtalanul eltűnt. Jól tudtam miért és hova tűnt.

-          Komolyan, szerintetek létezik az, hogy ennyire nyomtalanul lelépjen valaki? Tuti, hogy valami van a háttérben! – érvelt Gustav, miközben beleivott a már megmelegedett sörébe

-          Szerintem szimplán eltették láb alól! – mosolygott Georg, majd zenét váltott

-          Azt jelentették volna nem? – kérdezte Gustav csak úgy mellékesen

-        Nekem akkor is az a véleményem, hogy direkt tűntették el! – makacskodott Georg  - Tom te mit gondolsz?

-          Én tettem el láb alól. – válaszoltam elmerengve, nem is figyelve arra, hogy mit mondok

-      Hogyne, majd pont te csinálsz ilyet! A közelébe sem tudnál férkőzni, valószínűleg több ember védi! – reagált rögtön Gustav, aki természetesen nem vette komolyan, amit mondtam

-     Bérgyilkosként nem megoldhatatlan! – merengtem még mindig, majd mikor realizáltam, hogy ezek a szavak nem csak gondolatban fogalmazódtak meg, hanem hangosan ki is mondtam őket a barátaimra néztek, akik megrökönyödve bámultak rám

-          Hogy mit csinálsz? – tért észhez pár perc múlva Georg

-          Semmit, felejtsétek el! – ezt szépen szólva is elcsesztem

Innentől kezdve mindent el kellett mesélnem nekik. Azt, hogy miként keveredtem bele, hány melót csináltam eddig, miért, hogyan tudom ezt hidegvérrel megcsinálni és persze olyan dolgokat is kérdeztek, amikre tényleg nem válaszolhattam, maximum csak egy sejtelmes választ adhattam. Nem voltak elragadtatva a munkámtól, de legalább nem futottak a rendőrségre, sőt mi több barátok maradtunk mindezek ellenére. A kérésük csupán annyi volt, hogy ne részletezzem nekik, hogy mit csinálok éppen, de tudni akarnak róla, ha meló van, nehogy bajba keverjenek, ráadásul ők ajánlották fel, hogy falaznak nekem apám előtt, akinek viszont a saját biztonsága érdekében nem mondok semmit még véletlenül sem. A srácoknak is csak véletlenül egy a sörtől mámoros pillanatban szóltam el magam, de ez soha többé nem fordulhat elő. És nem is fordult azóta, mert kínosan ügyelek arra, hogy ki előtt mit mondok.

**** Jelen ****

Miután annyira elméláztam a múlton, hogy észre sem vettem és elrepült az idő, írtam egy SMS-t Gustavnak és Georgnak, hogy elméletben náluk vagyok a hétvégén. Azért használok többes számot, mert ők jó ötletnek tartották pár éve, hogy összeköltöznek, így fura lenne, ha az egyik nem tudná, hogy náluk vagyok. Anno amiatt döntöttek a közös albérlet mellett, hogy külön élhessenek a szüleiktől, de mégse haljanak éhen miután kifizették a lakbért. Ez így praktikusnak tűnt, de így a harmincas éveik elején elég furcsán veszi ki magát. De nekem mindegy, ha ők így látják jónak még mindig, akkor legyen.

Az SMS után viszont tényleg belemerültem a mappába, majd a közösségi oldalakba. Közel éjfél volt már, hogy elaludtam, de úgy éreztem, mintha legalább napok óta nem aludtam volna.

Az utolsó meló! Gyerünk Kaulitz, szedd össze magad!

Dirty work

Sziasztok! Sok kihagyás után végre itt az újabb rész a történetből, ahol már egy kicsit több is kiderül Tom munkájáról. Jó olvasást hozzá! :)

2.: A munka

Miközben a kilépésemen agyaltam lassan, de határozottan közeledtem David irodájához. Nem egy kirívó épület, sőt igazából egy kifőzdének van álcázva az egész, ezért csak egy hátsó ajtón keresztül tudok bejutni az épületbe egy lezárt ajtón keresztül, ahova csak a megbízottaknak van bejutásuk, így el tudjuk kerülni a mosdót kereső embereket, akik még véletlenül sem arra mennek, amerre a nyíl mutat.

David irodája nem nagy. Na, nem hasonlít egy tipikus gengszter irodához, inkább amolyan „a kifőzde tulajdonosa vagyok, semmi más” jellegű az egész, csak éppen a tulajdonosi irodájának elzárt része ez. Amikor odaértem nem is kopogtam, csak benyitottam, mert jól tudtam, hogy David már vár rám.

-          Csakhogy itt vagy Kaulitz! – pillantott rám a foteljéből, miközben elnyomta a cigarettáját

-         David, kiszállok, nem csinálom tovább. Tíz éve dolgozom neked, mára elég volt. Az utolsó melót még megcsinálom, de ennyi. Nem akarok több embert megölni senki parancsára. – mondtam ki egy szuszra határozott hangnemben, pedig legbelül remegtem az idegességtől

-          Kaulitz, a hűség nálam…… - csapott az asztalra indulatosan, de látszólag észre sem vettem, belül pedig kongott a vészharang, hogy menjek onnan

-  Végleg befejeztem! Senki parancsára nem vagyok hajlandó több ember életét elvenni! Megmondtam, az utolsó melót még megcsinálom, de többet nem. – szóltam ellentmondást nem tűrően

Próbáltam nem kimutatni, de tartottam Davidtól. Tartottam attól, hogy most én leszek az új célpont és engem akar majd kiiktatni, mert megtagadom a további parancsokat. Mivel a megbízottak nem tudnak egymás kilétéről, soha nem tudhatom, hogy a szomszéd nem –e bérgyilkos, ezért most fokozottabban ügyelnem kell majd a saját és a családom biztonságára. Az is jó ötlet lenne, ha egy időre lelépnék az országból és valahol máshol kezdenék új életet.

De amíg ezeken gondolkodtam David látszólag vett egy hatalmas levegőt, megmasszírozta az orrnyergét, majd így szólt:

-          Jól van, Kaulitz. Elengedlek a szokásos módon, de előbb ezt az ügyet meg kell oldanod. – mintha tudnám milyen az a szokásos mód

-          Oké, add a papírt! – más választásom nincs, különben én járok rosszul

Mint mindig, most is megkaptam a célpont adatlapját, majd mintha csak egy átlagos dokumentumot olvasnék belekezdtem. Szeretem tudni, hogy pontosan miért kell kiiktatni az adott személyt, illetve kell egy pontos, éles mostanában készült kép a célpontról, hogy tudjam, kit kell keresnem egyáltalán. Mert vaktában azért mégsem lövöldözhetek.

Amint kinyitottam a kis dossziét egyből megakadt a szemem a férfi vezeték nevén. Kaulitz. Mint nekem.

-          Valami baj van? – kérdezte David, mert észrevette, hogy megakadt a torkomon a levegő

-          A név.  – pillantottam a megbízómra kicsit megrökönyödve

-          Valami baj van azzal, hogy egy a tiéddel megegyező vezetéknevű férfit kell kiiktatnod? Nem szoktál ilyenen fennakadni….

-          Csak furcsa az egyezés, ennyi. De természetesen elvégzem a feladatot. Rajtam kívül még több száz Kaulitz futkározhat az utcákon.

-          Akkor csináld a dolgod! Gyors és tiszta munkát várok tőled, ahogy mindig!

Valójában nem mondtam igazat. Nincs olyan sok Kaulitz, legalább is szerintem, de ez nem szabad, hogy befolyásoljon a feladatomban. Általában két – három hét, maximum egy hónapon belül teljesíteni szoktam a megbízást. Úgy férkőzők a pasasok közelébe, hogy észre sem veszik, hogy ott vagyok. Most is ezt fogom tenni.

Miután kijöttem az irodából elindultam hazafelé, mert még meg kell szerveznem egy csomó dolgot, el kell terveznem az akció minden egyes pontját és a láthatatlanságomat is biztosítanom kell, ráadásul még a célpontról is informálódnom kell. Nyugodt körülmények között szeretem elolvasni az aktákat, soha nem szoktam elkapkodni, mert akkor tuti, hogy valami porszem kerülne a gépezetbe. Egy észre nem vett ismerős, fel nem térképezett ház, utca és már kész is a baj. Mivel a befolyásos politikusoknak is iktattam már ellenfelét kicsit védve vagyok, de ettől függetlenül magánszemélyeknek is dolgoztam már. Nem lenne jó a cége előtt elbukni egy kis bakival. Inkább tovább tart, de minden egyes részlet ki van dolgozva, így nem érhet meglepetés.

Amint hazaértem leültem az íróasztalomhoz és egy pohár narancslé mellett elkezdtem olvasni a roppant egyszerű kis aktát.

                        Név: Bill Kaulitz

                        Foglalkozás: felszolgáló

                        Kiiktatás oka: az államra veszélyt jelent

                        Veszélyességi szint: 0

                     Egyéb: egyedül él, két műszakban dolgozik, anyjával jó kapcsolatban van, apjáról nincs                                   információ

Tehát, egy államra veszélyes személyt kell kiiktatnom, aki rám nézve veszélytelen, ráadásul egyedül él. Nagyon könnyű célpont, gyakorlatilag két hét alatt megoldható, ha mindent  figyelembe veszek és mindent alaposan megtervezek. Az a legfurcsább az egészben, hogy az államra veszélyes, de rám nézve egyáltalán. Mégis mit árthatott, ha ennyire könnyű kiiktatni?