World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a 27.részt, amiben visszatér a régi Bill. Jó olvasást hozzá!
Már csak 3 rész van hátra! :)

27.:  Again

Reggel mikor felkeltem tök jól éreztem magam. Miután megkajáltam úgy döntöttem, hogy a mai napot is csak Tommal szeretném tölteni, mint az előzőt.

-          Tom, ma mit csinálsz? – kérdeztem a szempilláimat rebegtetve

-          Veled leszek?! – nézett rám hülyén, mert leesett neki, hogy mit akarok

-          Oké!

Megbeszéltük, hogy ma tartunk egy pasis napot, ezért elmegyünk egy autó kiállításra, majd leülünk inni valamit. Szerencsére szabadnapunk van, ezért megtehetjük.

-          Bill, kész vagy már? – kiabált Tom, mert lassú voltam egy kicsit

-          Igen, mehetünk! –futottam le a lépcsőn

Az autóban nem beszélgettünk, hanem a rádió szólt, most jól esett az ilyenfajta csend. Igaz telepatikus úton kommunikáltunk egymással, de egy szót nem ejtettünk ki.  Miközben szólt a zene elgondolkodtam ezen a pár napon. Úgy érzem, hogy soha nem leszek képes száz százalékosan beletörődni a dolgokba. Így három év távlatában is fel szokott merülni a mi lenne, ha kezdetű kérdés. Egyik részem teljesen lezárta a múltat a másik felem viszont visszavágyik a régi életembe.

-          Hahó, öcsi! Föld hívja Billt! – lengette a kezét előttem Tom, mire felfigyeltem

-          Mi? – kaptam felé a fejem hirtelen

-       Itt vagyunk! De minden oké? Nem tűnsz valami lelkesnek. Ha akarod elmehetünk utána vásárolni, de én ezt szeretném megnézni. Ha szeretnéd, akkor elviszlek most, és majd találkozunk, nem kényszerítelek erre.

-          Nem, veled megyek!

Bementünk az udvarszerűségbe, ahol az autók voltak és nézegettük őket. Tényleg tök szépek vannak, és nem csak drágább fajtából. Voltak itt egész olcsó autók is, amiket meg lehetett venni, de olyan is akadt amiért csilliárdokat kértek, ráadásul még csúnya is volt.

Most már úgy vagyok vele, hogy nem cserélgetem az autóimat, mert nincs rá szükségem. Régen bezzeg szinte minden évben új kocsim volt. Nyilván akkor megtehettem, hiszen két koncerttel már össze is jött egy új ára. Persze most is telne rá, de minek? Jó nekem az én kis Audim. Már megszoktam és szeretem is.

-           Bill, nézd már ezt az autót! Annyira jó! – mutogatott nekem a bátyám egy Porsche-t

-          Az igen!

Alapvetően ma nem beszéltünk sokat, inkább csak nézelődtünk én meg gondolkoztam.

-          Bill most hova? – ültünk be az autóba a kiállítás után

-          Menjünk moziba, régen voltam már! – mosolyogtam rá

Megnéztünk egy tök klafa vígjátékot, amin annyit kellett nevetnem, hogy majdnem leesetem a székről. Kínomban már a térdemet csapkodtam. Tom szerint úgy néztem ki, mint egy retardált fóka. Milyen rendes bátyám van nem? Ehh….

-          Öcsi, most elmegyünk inni valamit, mert végem van tőled. Viccesebb voltál, mint a film! – röhögött még mindig

-          Oksi, de ne nevess már! – ejj , de szeretem ezt az embert….

Miután elfogyasztottuk a kávénkat elindultunk haza, de szótlanul haladtunk az úton, megint csak a rádió szólt. A gondolat menetemet a műsorvezető hangja szakította félbe.

„ És most, következzen egy olyan zenekar, akik három éve hagyták abba a zenélést, egy állítások szerint magánéleti problémák miatt. De mi nem felejtettük el őket! Tokio Hotel!”

Amikor kimondták a nevünket egymásra néztünk és mind a ketten egyre gondoltunk!

Folytatni a Tokio Hotelt!

Tom nem hazafelé vette az irányt, hanem Gustavék felé, akik még mindig együtt laknak, hiába van külön házuk.

-          Nos, miről lenne szó? – ültek le ők is a kanapéra, miután hoztak nekünk inni

-          Nézzétek, tudom, hogy annak idején én  akartam, hogy fejezzük be, de most ez megváltozott. Ma meghallottunk Tommal egy Tokio Hotel számot, és belénk hasított, hogy folytatni akarjuk. Lehet, hogy őrültség és váratlanul jött, de mi szeretnénk, ha megvalósulhatna. Mit gondoltok erről? – azt hittem, hogy most fognak kirakni minket

-          Tudod Bill, sosem mondtuk ki, de nekünk is nagyon hiányzik a színpad. A mi munkákban nincs semmi izgalmas. Geroggal mi is gondolkodtunk rajta, de attól féltünk, hogy ti nemet mondatok. Ketten meg mit csináljunk? Szerintem nem kérdés, benne vagyunk!

Hát itt a nyakukba ugrottam. Komolyan, imádom őket; mindig tudják, mit akarok. Na meg persze egy rugóra jár az agyunk is.

-          Tokio Hotel! – üvöltöttük egyszerre mindannyian

Hát ez a pillanat is eljött. Folytatjuk ott, ahol abbahagytuk három évvel ezelőtt.

De vajon mit fog ehhez szólni David?

World behind my wall

Sziasztok! Két hét kihagyás után itt a 26. réz, ami inkább Bill elmélkedéséről szól.
Úgy döntöttem, hogy a 30. rész lesz a befejezés, mivel úgy érzem, hogy ezt a történetet már nem érdemes tovább húzni. Nincs már mondanivalóm ezzel kapcsolatban, ezért nem teszem unalmassá.
Négy rész van vissza befejezésig!
Jó olvasást hozzá! :)

26.: Mikor az évek elrepülnek

Sajnos nem hiába mondják, hogy addig élj, amíg fiatal vagy.  Felettem is csak úgy elmentek az évek, hogy észre sem vettem. Egyik pillanatban 25 évesen abbahagyom a zenélést, másik pillanatban 28 évesen indulok munkába apámhoz.

Bármilyen hihetetlen elmúltam 28 éves. Barbi szerint nagyon nem látszik rajtam, pedig amikor tükörbe nézek akkor egy húszas évei végén járó, ráncosodó férfi néz velem szembe. Mióta vége a Tokio Hotelnek valahogy elkezdtem öregedni. Talán a régi hajnalig tartó bulizások most jönnek ki rajtam. Belül is érzem a változásokat: nincs kedvem bulizni, pedig régen mennyit járkáltam, este korábban fekszem le aludni, és nem érdekelnek azok, amik régen. Talán közrejátszik az is, hogy mindent megéltem fiatalon. Megvolt a siker, hírnév, pénz, csillogás, most nem maradt semmi amit meg kellene valósítanom. Persze én is csináltam egy bakancs listát, aminek az élén egy utolsó Tokio Hotel koncert áll. Életemben utoljára szeretnék még egyszer kilépni több ezer ember elé és énekelni velük. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ez lehetetlen, hiszen nem akarjuk feltámasztani a bandát. Lezártam egy korszakot, ami így, visszanézve már úgyis haldoklott.

-          Kicsim, minden oké? –zökkentett ki a gondolataimból Barbi, amivel megijesztett

-          Igen, persze. Szerinted öreg vagyok?- néztem a barátnőmre, aki hülye fejet vágott

-          Bill, nem tudom, mi van veled mostanában, de azt látom rajtad, hogy elveszíted a régi önmagad. Én egy erős, akaratos Billbe szerettem bele, nem egy ilyen nyámnyila ön sajnáltató kreténbe! – mondta majd ott hagyott a fürdőben

Ezután a tükörképembe bámultam, és csak meredtem magam elé. Tényleg ez lennék én? 28 évesen unom az életet? Nem élvezek már semmit és az gondolkodom, hogy mi lesz tíz év múlva? Egykor egy vidám pillanatnak élő ember voltam, ma már tervezgetek. Mi a jó isten van velem?

A fejemet a jéghideg csapvízben megmostam, majd kimentem a fürdőből.

-          Bill, mit csináltál ezzel a lánnyal? Konkrétan úgy lökött félre mintha egy rongybaba lennék! – állt meg előttem a testvérem, aki szinte semmit nem változott az évek alatt 

-          Semmit! Csak egyszerűen nem vagyok önmagam mostanában.

-          Az észrevettem! Olyan vagy, mint aki el van varázsolva.

Nem válaszoltam neki, inkább bementem a szobámba átöltözni. Felvettem egy fekete farmert és egy fehér pólót. Már a divat sem érdekel annyira.

-          Na jó, elég volt öcsi! Nem nézem tovább a szenvedésedet! Szedd össze a cuccaidat, elviszlek valahova.  

Ha már a bátyám is látja rajtam, hogy valami nem stimmel, akkor már baj van.

Végül is nem ellenkeztem, mert tudom, hogy nem lett volna értelme, úgy is az van, amit ő akar. Mindig is így volt.  

-          Hova megyünk? – kérdezősködtem az úton

-          Majd meglátod! Meglepetés!

Nem sokat kellett várnom a meglepimre. Abba a vidámparkba hozott ahol a huszadik szülinapunkat ünnepeltük.

-          Tom ez…..

-          Nem béreltem ki, de gondolom így is jól fogsz szórakozni. – mosolygott rám

Egész nap tök jól elvoltam itt. Elfelejtettem minden hülyeségemet és gondomat. Annyira felszabadultam, mint amikor még volt banda. Annyira el tudtam engedni magam, hogy az sem zavart, hogy bevágok a kicsik elé, ezzel nem egy szülő rosszindulatát kiváltom. Dodzsemeztem, körhintán ültem, fánkot ettem, háligáliztam és sok olyan dolgot csináltam, ami már régen.

A nap végére sikerült annyira elfáradnom, hogy jó volt otthon ledőlni az ágyba. Tulajdon képen most jöttem rá, hogy akármennyi idős az ember soha nem öreg semmihez. Mostantól azon leszek, hogy visszahozzam azt a régi Billt, aki egykor voltam. Egy életvidám, energikus örökmozgó Billt.

Akkor hajrá!   

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam az új részt, amiben Billt egy kisebb "sokk" éri. Jó olvasást hozzá! :)

25.:  Rossz hír

Gondolom mindenki tapasztalt már olyat, hogy jó kedve volt, majd kapott egy hírt és el lett rontva az egész további napja.

Velem is ez történt ma. De kezdjük az elején.

Reggel jókedvűen keltem fel, annak ellenére, hogy vége a szabadnapomnak, dolgoznom kell. Óvatosan kihúztam a kezem Barbi dereka alól, majd a fürdő felé vettem az irányt, ahol lezuhanyoztam, majd visszamentem a gardróbomhoz, ahol kiválasztottam egy kék koptatott csőfarmert, fekete ujjatlan pólóval. Ezután beállítottam a hajam, majd lementem reggelizni.

-          Jó reggelt bátyus! – köszöntem vidáman, majd szokásom ellenére adtam neki egy puszit

-          Szia! Ezt miért kaptam? – utalt az előző puszira

-          Mert jókedvem van! Mi a kaja? – mosolyogtam rá

-          Hoztam csoki croisant-ot és még pár pék sütit. Csináltam neked kakaót, meg Barbinak is. – hmm imádom

Miután kellőképpen teleettem magam, és meggyőződtem arról, hogy hagytam a barátnőmnek is elmentem fogat mosni.

-          Bill, velem jössz? – kopogott be a fürdőbe Tom

-          Igen! – léptem ki az ajtón indulásra készen

Az egész utat végig beszéltem, az a csoda, hogy Tom nem rakott ki egy piros lámpánál, amíg vártunk. Jogos lett volna. Mindegy. Amúgy mióta nincs Tokio Hotel ma voltam a legboldogabb.  Nem tudom miért, de még az sem nagyon zavart, hogy út közben megállította rendőr.

-          Jó napot uraim! Személyigazolványt, jogosítványt, forgalmi engedélyt kérnék szépen.

-          Tessék! – adta át a papírokat Tom

-          Köszönöm szépen, ezeket visszaadom és kérnék egy aláírást, ha szabad! – mióta kell aláírni egy közúti ellenőrzés után, mikor Tom mindent betartott?

-          Felismertem magukat! – nevetett a zsernyák

Bent apunak elmeséltük az egészet, még azt is, hogy autogramot és egy közös fotót kért tőlünk egy rendőr. Hogy mik meg nem történnek! Persze, ez nálunk megszokott, hiszen még mindig híresek vagyunk. Nem felejtenek el az emberek olyan könnyen; idő kell hozzá.

-          Sziasztok! – mentem be az órámra

-          Szia! – köszöntek vissza a kis énekesek

-          Maradjatok állva, először beéneklünk, aztán szeretnék meghallgatni mindenkit egyesével, majd megbeszéljük, hogy kb. mire számítsatok a jövő hét hétfőn esedékes szintfelmérőben.

 A dolgozat hallatára egy kicsit nyüzsögni kezdtek, mondván, hogy itt nem kapnak jegyeket.

-          Tudom, hogyan tanultok itt, ezt csak azért csinálom, hogy lássam, mennyiből dolgozhatunk. Akármit mondhattok, lehet, hogy vettétek, de nem értitek. Semmi értelme bonyolult dolgokat nézegetni, ha már az alapok nincsenek rendben. Ez csak egy tájékoztató nekem!

Néha nehéz megértetnem magam a gyerekekkel, de azért megy. Ez még csak az első hét, semmi nincs veszve.

Óra után épp az udvaron dohányoztam, amikor Tom kijött elég fura fejet vágva.

-          Mia baj? – kérdeztem mosolyogva

-          Ezt nézd meg! – nyújtotta felém a telefonját

„ Tömeges öngyilkossági kísérletek!

Az elmúlt napokban több tizenéves – értesüléseink szerint nyolc fiatal lány – került kórházba öngyilkossági kísérlet miatt. A lányok szerencsére jól vannak, jelenleg pszichológus beszél velük. Elmondásaik szerint mind a nyolcan az egykor nagyon népszerű zenekar, a Tokio Hotel feloszlása miatt akartak véget vetni az életüknek.”

-          Ez most komoly? Miattunk? Vagyis miattam? Ajj… - nem gondoltam volna, hogy valaha is ekkora hatással voltunk rájuk

-          Bill, ez nem a mi hibánk és nem is a tiéd. Fel kell dolgozniuk, hogy mi már nem vagyunk egy banda. Nehogy megint elkezdj depizni nekem!

Ezután már semmihez nem volt kedvem. Az autóban is csak szótlanul ültem, majd otthon is alig beszéltem Barbival. Elmondtam neki, hogy mit olvastam, majd a szobámba mentem, ahol leültem az ágyra és csak néztem magam elé, és folyamatosan kérdezgettem magamtól, hogy megérte-e.