Schrei

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, ami  felvezetés a következő pár részre. Jó olvasást hozzá! :)

12.: Levél az asztalon

Mikor beértem az irodámba, vagyis a stúdióba a főnöktől azt kaptam, amire számítottam; letolást.

-        Tom, mit hittél? Nem fogom észrevenni, hogy nem vagy bent és nem foglalkozol az embereiddel, akik a karrierjüket szeretnék építeni? Lett volna egy csomó meghallgatásod, amit el kellett halasztani.  Mit akarsz ezzel elérni? – vont kérdőre dühösen és jogosan

-         Van egy kis gond a fiammal és vele voltam. Tudom, hogy elhanyagoltam a munkát, de ez nem fordul elő többet. Mostantól oda fogok figyelni erre! – persze nem nagyon érdekel, hogy mit gondol, de nem akarom, hogy kirúgjon

-      Nem is fog! Én ezt nem fogom tűrni a cégemnél! Kikérem magamnak ezt a viselkedést! Jól figyelj Tom: egyetlen dobásod van még, aztán repülsz. Megértetted?

-          Igen, megértettem!

A kis incidens után már neki tudtam állni a munkának, ami most nehezebben ment, mint hittem. Egyszerűen azon gondolkodtam, hogy vehetném rá Billt, hogy vegyen emberszámba és arra, hogy fogadjon szót nekem. Úgy értem, hogy alakítsak ki vele egy apa- fia viszonyt, ha ő hallani sem akar róla. Azt szeretném, hogy legyünk jóban, csináljunk közös programokat, próbáljuk bepótolni azt a 15 elvesztegetett évet. Nem egyszerű megértenie engem azt tudom, de legalább próbálkozzon.

Fogalmam sincs arról, hogy mit csinál, kikkel barátkozik, merre járkál, és ez egyszerűen kiakaszt. Amikor én volt ennyi idős anya mindig tudta ezeket a dolgokat rólam, sőt azt is, hogy van-e valakim éppen. Egyszerűen számomra ez elfogadhatatlan állapot, de nem tudok tenni ellene. Szeretném, ha beszélgetnénk, de abból is csak a veszekedés van.

Ilyen, és ehhez hasonló dolgokon gondolkodtam, miközben hallgattam egy „tehetséget”.

-          Tom, figyel rám egyáltalán?  - kérdezte a hölgy felháborodva

-          Igen, persze, hogy figyelek. – ki engedte be ezt a nőt?

-          Nem úgy néz ki…

-      Nézze, először is javasolnék még több énekórát és még annál is több gyakorlást. Másodszor pedig, attól, hogy valaki nem néz magára még figyel.

-          Nem volt jó? – most hazudjak neki?

-     Hm… most nézem, hogy nagyjából egy éve kezdett énekelni; ahhoz képest jó volt, de ha fel szeretne kerülni a slágerlisták élére, gyakorolnia kell. Ahhoz, hogy a cég leszerződjön magával nem elég egy éve éneklés, ide jóval több kell.

-     Rendben. Akkor majd jöjjek vissza valamikor? – persze, egy másik életben, akkor talán lesz hangja is

-   Mindenképpen, de előbb a hangja fejlesztésére koncentráljon. Először már ismert dalokkal próbálkozzon, igyekezzen elérni a hangmagasságokat és csak aztán nehezebb számokat. Azt pedig ne felejtse el, hogy csak is profira bízza magát, soha ne családtagra, kivéve, ha ezzel foglakozik.

Igazából a nő szörnyű volt, de a mi mottónk az, hogy mindenkinek adjunk esélyt. Soha nem értettem, hogy mire jó az, hogy átverjük szerencsétleneket. Egyszerűbb lenne azt mondani nekik, hogy nincs hangod, próbálkozz mással. Ehelyett adunk nekik még esélyt, és szánunk rájuk időt. Mondjuk, nem én vagyok a főnök, nekem mindegy. Ha végre megnyitom a saját lemezkiadómat és a saját stúdiómat, akkor én fogom megmondani a tutit.

-          Főnök, mára végeztem. Elmentem haza. – azt mondta, hogy szóljak neki mielőtt lelépek

-          Rendben van, Tom. Ugye nem felejtetted el, amit délután megbeszéltünk?

-          Nem, nem felejtettem el.

Alig vártam, hogy vége legyen a melónak. Jól fizet meg minden, de valahogy mindig én kapom a legalja melót, bár vannak, akik sokkal rosszabbul járnak, mint én. Nem szeretek itt dolgozni, de a karrierem szempontjából jó választás volt.

Miután leparkoltam a kocsit és beléptem a nappaliba elkezdtem kiabálni, mert nem akartam semmi olyat látni, amit nem kell.

-          Bill, megjöttem!..... Hahó!......Bill!

Nem válaszolt. Ez fura, mert általában ilyenkor mond valamit vagy zörög, de most semmi. Kezdtem megijedni, ezért körbejártam a házat.

A szobájában nem volt, az enyémben sem, a fürdőben sem, egyszerűen sehol. A nappaliba érve viszont egy levelet találtam:

„ Apa,

Elmentem itthonról, mert nem bírtam veled tovább. Egyszerűen úgy érzem, hogy el kell tűnnöm innen. Elegem van a hülyeségeidből, az agyamra mész a baromságaiddal és a követelőzéseddel. Nem így akartam, ilyen alattomos módom, de nem hagytál más lehetőséget. Követtél, nyomoztál utánam, dilidokihoz küldtél volna – igen, tudok róla – de én nem akarom ezt. Ne hidd, hogy köztünk kialakulhatott volna egy normális viszony. Te nem értesz meg engem, ahogy anyu sem. Elítéltek és szánalmasnak tartotok mindketten, pedig nem i ismertek igazán. Nem az vagyok, akinek látszom, közel sem.

Ne keressetek, mert nem fogtok megtalálni, csak ha ismertek eléggé; ha tudjátok milyen vagyok.

Bill”

Eltűnt, elszökött itthonról. Képtelen vagyok vigyázni a fiamra, akit rám bízott az anyja.

Hívom a rendőrséget!

Schrei

Sziasztok! Hosszú kihagyás után visszatértem a nagyszájú Billel és a kínlódó Tommal. Jó olvasást hozzá!  :)

11.: Elég volt!

Mivel nem jártam sikerrel a szobájában és még rám is nyitott miközben kutattam, úgy gondoltam nem kísérletezek tovább. Végül is az én fiam, én vagyok az idősebb, az érettebb, nekem kell logikusan gondolkodnom. Beszélnem kell vele!

Ez az elhatározásom addig tartott, amíg el nem ment hazulról, úgy, hogy nem is szólt. Persze ilyenkor senki nincs telefon közelben, hogy fel tudjam hívni ezzel a problémával. Gondolkoztam már sok megoldáson, de mindegyikkel arra jutottam, hogy csak megijesztem vele és még jobban eltávolodik tőlem. Ezért úgy döntöttem, hogy egyedül keresek fel egy gyerekpszichológust és tanácsot kérek tőle.

Mivel már dél elmúlott fel kellett hívnom, hogy egyáltalán fogad-e, ilyenkor.  Azt mondta, hogy nyugodtan menjek.

-          Jó napot doktornő! – köszöntem neki, mikor behívott végre

-          Jó napot! Miben segíthetek? Egyedül jött? – a második kérdésnél egy kicsit meglepettnek tűnt

-          Igen, egyedül vagyok csak. Tanácsot szeretnék kérni Öntől.

-          Így egy kicsit nehéz lesz. Tudja, azért hívnak engem gyerekpszichológusnak, hogy gyerekekkel foglalkozzak. – nem mondja?

-      Tudom, és értem, amit mond, de a fiamat egyszerűen képtelen vagyok bárhova is elvinni. Nem fogad szót, most is elrohant se szó se beszéd. Nem tudom, mit csináljak vele.

-          Ha jól értelmezem ön valamilyen formában újdonsült apuka.

-      Mondhatni igen. 17 voltam, amikor megszületet a fiam, de én elmenekültem a kihívás elől és csak most kezdtem el foglalkozni vele, miután az anyjával olyan szintem összevesztek, hogy el akart költözni hozzám a most 15 éves fiam.

-          Értem. Mi a probléma pontosan azon kívül, hogy nem fogad szót? Esetleg gyanakszik valamire?

-          Egyszerűen kezelhetetlen. Akármit mondok neki felkapja a vizet és elrohan, de nem mondja el, hogy hova. Nem tudom merre járkál, de szerintem a haverjaival van, akik khmm… enyhén szólva züllött alakok. Megpróbáltam átkutatni a szobáját, de nem találtam semmit, viszont néha furán viselkedik. Mintha nem a Földön járna.

-          Tehát drogra gyanakszik?

-          Igen, arra, de nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy csak fáradt volt vagy valami.

-    Nézze, azt tudom tanácsolni, hogy higgadtan próbáljon vele beszélgetni, mintha csak az időjárásról cseverésznének, aztán vesse fel az ötletet, hogy eljöjjenek ide. Először mindenképpen maga közeledjen felé, de ne durván. Fokozatosan kerüljön közelebb a fiához és lehet rám már nem is lesz szüksége. 

Ezután eljöttem tőle, de vegyes érzelmek kavarogtak bennem a sikerrel kapcsolatban. Bill nem egy tipikus beszélgetős fajta, hanem inkább az a visszavonulós. Leonával is ezért ment tönkre a kapcsolatuk. Mindegy, lesz, ami lesz, megpróbálom, hátha. Végül is nem vesztek vele semmit, rosszabb már nem nagyon lehet.

-          Bill, beszélgessünk egy kicsit! – mondtam már otthon a konyhában, mivel éppen enni készült

-          Nem akarok! – vágta hozzám félvállról

-          Nem érdekel! Most már eleget néztem a baromságaidat, de elég volt!

-          Mit akarsz? – nézett rám, de láttam rajta, hogy unja

-          Valami problémád van velem? Mondd meg nyugodtan, hátha tudok rajta változtatni.

-     Irritál, hogy apáskodsz fölöttem, de 15 évig rám se néztél konkrétan. Azt hiszed, csak mert ideköltöztem mindent elfelejtek neked. Tévedsz! Követsz, turkálsz a cuccaim között, kérdőre vonsz és parancsolgatsz. – na, jó, ez így sok egyszerre

-      Nézd Bill, én csak jót akarok neked és aggódom érted ezért csináltam. Attól félek, rossz táraságba keveredsz és egyszer majd börtönben végzed vagy az elvonón rosszabb esetben meg hallani se akarom, hogy hol. Azt szeretném, hogy normális életed legyen.

-         Ez nem jogosít fel az apáskodásra, miután 15 évig nem kellettem. – érzem, hogy haragszik rám, de nagyon ezért

-        Ezt nem értheted! 17 voltam, amikor megszülettél és megijedtem, hiszen felelőséggel tartoztam értetek, de nem éreztem késznek magam erre. Nem volt pénzem, lakásom, sőt semmi olyanom, amit meg kellett volna adni nektek. Viszont, amikor tehettem meglátogattalak titeket.

-     Ohh… szóval három- négy éve egy szabad perced nem volt? Szülinapomra is küldtél valami drága cuccot aztán el van intézve? Egy telefonra nem voltál képes, pedig örültem volna neki! – a végén már szinte üvöltött

-     Tudom, hogy az én hibám, és én csesztem el, de egyszerűen producerként nincs időm. Főleg mióta saját stúdióm van.

Amíg másnak dolgoztam, csak asszisztens voltam mindig ki tudtam lógni egy pár órára, hogy lássam a fiamat, de mióta saját stúdióm van, ahol én vagyok a főnök nincs időm ilyesmire. Örülök, hogyha hazaérek és alhatok. Mostanában pedig annyira elhanyagolom az egészet, hogy attól félek, a főnök kiakad rám, de rendesen. Ezért is törekszem már évek óta a saját kiadó létrehozására.

Billel viszont nem tudom, hogy mit kezdjek. Látszik, hogy haragszik rám az elmúlt 15 év miatt, de ezt már nem tudom visszacsinálni. Ki kell találnom valamit, hogy megenyhüljön velem szemben legalább annyira, hogy adjon a szavaimra. Nehéz menet lesz, de majd elválik valahogy

.

-          Bill, elmentem dolgozni, majd jövök!  - szóltam neki délután, mivel muszáj volt bemennem

-          Oké! – konkrétan azt is mondhattam volna, hogy ég a ház, az se érdekelné jobban

Schrei

Sziasztok! Hosszú kihagyás után hoztam az újabb részt, amiben Tom közelebb kerül az igazsághoz. Jó olvasást hozzá! :)

10.: Nem lehet igaz

Reggel a tegnap esti elhatározásom szerint cselekedtem, ami annyit jelentett, hogy elküldöm Billt suliba, én meg megyek Leonához.

-          Bill, elindulnál még ma? – kérdeztem tőle ¾ nyolckor

-          Aha, de még belövöm a hajamat…..

-          Gyere már! Dolgom van nekem is!

Úgy döntöttem, hogy elviszem a suliig, mert így biztos, hogy bemegy, mivel látni fogom.

-          Nem kell elvinni, képes vagyok járni!

-          Fejezd be a bunkózást és ülj be az autóba!

-          Nem! – miért kell neki mindenben ellenkezni velem?

-          Azt mondta beülsz! – nem érdekel, hogy mit szólnak a szomszédok, betuszkoltam a kocsiba

Kivételesen nem késett el, de az utolsó pillanatban lépett be az ajtón, amiért az igazgatónő – aki ott várt rá – elindult felém.

-          Jó reggelt, tudnánk beszélni az irodámban?

-          Persze!

-      A fia meglehetősen szemtelen és roppant csúnyán viselkedik. Nem tudom, a feleségével mit csinálnak vele otthon, de neveljék meg, mert így nem sokáig fogom elviselni az intézményben. Nem tudom, miket csinál otthon, de ez itt nem megengedett viselkedés. Tudom, hogy úgy gondolja a fia, hogy ő most több, mert idősebb, de tájékoztatom, hogy ugyanolyan diák, mint a többi. Az sem érdekel, hogy maga zenei producer. Ki fogom rúgni!  

-        Nézze igazgatónő; fogalmam sincs, mibe keveredett és miért nem jár iskolába. Tudom, hogy nem egy szent, ahogy senki, de azon vagyok, hogy megneveljem. Az, az igazság, hogy kellett volna mellé egy férfi kiskorában, aki megfogja, de 17 évesen megijedtem tőle. Nemrég költözött hozzám, próbálom megfogni valahogy, de nagyon nehéz.

Ezután még két- három szót váltottunk és eljöttem a diritől, mert tényleg dolgom volt; beszélni a fiam anyjával.

Persze, miért is ne dugóba keveredtem és két órát várhattam, mire csigalassú tempóban megindult a sor, aminek az elején baleset volt.

Mikor végre Leonához értem – amilyen szerencsém van- ott volt a pasija, akivel eddig még nem találkoztam, de nem is nagyon akartam. Billel még nem tudtam ezekről a dolgokról beszélni, azt hiszem érthető okokból. Mondjuk, miről lehet vele értelmesen dumálni? Semmiről.

-          Szia! – köszöntünk egymásnak az ajtóban

-          Valami baj van? – kérdezte ijedten Leona miközben bementünk

-       Helló! – köszöntem a kanapén ülő hapsinak – Billről lenne szó, de ha gondolod, visszajöhetek később is…

-        Nem kell, Robert előtt mondhatod. Ismeri már annyira Billt. – ennek örülnöm kéne?

-          Bill allergiás a darázsra. Miért nem mondtad?

-    Ezt meg honnan szedted? Nem allergiás semmire, arról tudnék.  – láttam rajta, hogy tényleg meglepődött

-     Ő mondta nekem, amikor benyitottam a szobájába… - ekkor már gyanítottam, hogy a fiam azudik nekem

-       Tom, te elhiszel neki mindent? Valószínűleg valami mást csinált; nem allergiás semmire! Kutasd át a szobáját, nézd meg mit művelt, ez így nem lesz jó!

Erre én is rájöttem, nem kell mondani. Mivel úgy láttam, hogy nincs értelme tovább maradni Leonánál, eljöttem tőle. Szerintem valahol örül neki, hogy megszabadult a fiától.

Amint hazaértem bementem Bill szobájába és elkezdtem kutatni, de magam sem tudtam, mit kellene keresnem. Felforgattam mindent, a lehető legapróbb részletességgel néztem át az egész helységet, de nem találtam semmit. Eddig.

-          Mi a f***t csinálsz a szobámban?

-          Ta…takarítok! – próbáltam védeni magam a fiam előtt

-          Vagy kutatsz, de elárulom, hogy nem fogsz találni semmit sem!

Hát ezt benéztem, de nagyon. Más módszert kell alkalmaznom!     

Schrei

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, amiben már egy új srác is szerepet kap. Jó olvasást hozzá! :) 

9.: Az új fiú

*Bill szemszöge*

Annyira unalmas az iskolai élet, hogy az valami hihetetlen. Amúgy nem tudom, mi van velem, de azt vettem észre magamon, hogy egyre jobban adok apám szavára. Persze szó se arról, hogy mostantól az lesz, amit ő akar, de nem látom értelmét veszekedni vele, mert úgy sem érti meg, hogy nekem van igazam. Pedig egyszer nagyon pofára fog esni az biztos.

-          Bill, indulj el suliba! – kiabált föl az emeletre

-          Jó, mindjárt!

-          El fogsz késni

-          Nem érdekel! – most mit izgassam magam ezen?

Persze tényleg elkéstem, de nem nagyon érdekelt, csak az igazgatót, aki bent volt, mivel jött egy új srác hozzánk. Mondjuk engem is bejelenthetne új diákként, mivel nem gyakran látnak a tanárok, mivel folyton kilógok ebből a börtönből.

-          Bill Kaulitz! Már megint elkéstél? Miért nem tudsz egyszer időben felkelni? Volt már olyan nap, amikor nem késve jöttél? Szólni fogok apádnak erről, elég volt belőled. Arról nem is beszélve, hogy nem jársz suliba!

-          Adjak xanaxot? Nyugi már, itt vagyok. Szólhat apámnak, nem érdekel. – mentem a helyemre, de megálltam, mikor megláttam az új társunkat

-          Te mi a f….t keresel itt? Azt hittem a tavalyi elég volt….. – nem voltunk soha jóban, de tavaly különösképpen nem

-          Ti ismeritek egymást? – nézett a tanárnő

-          Persze, tavaly is egy osztályba jártunk… - mondtam végig Brad szemébe nézve

-          Már akkor is egy züllött drogos voltál…..

-          Nem tudom kit vittek el a detoxba – chh.. még hogy én vagyok a drogos

Miután kiment az igazgatónő tényleg beszélhetett a faterommal, mert elég ideges volt, amikor jött értem.

-          Bill, miért nem jársz suliba? Ki az a Brad, akivel összeszólalkoztál már első órában a srác legelső napján?

-          Senki…

-          Miért mondta neked, hogy drogos vagy? Bill, ugye nem…?

-          Hagyjál már, nem érdekes….

Vigyáznom kell, mert kezd belém látni, amit egyáltalán nem akarok. Kezdi elérni amit akar, tehát vissza kell vennem ebből a jófiús szerepből. Nem szeretem, ha irányítanak és nem is fog, ha rajtam múlik. Persze azért engedek neki egy kicsit, aztán meg vissza keményítek. Tudom, hogy mi miért csinálok, nem kell nekem megmutatni a helyes utat még akkor se kellene, ha látszódna rajtam a bizonytalanság, amiről szó sincs.

 *Tom szemszöge*

Aggódom a fiamért. Nem tudom mibe keveredett, de tuti, valami rosszban sántikál. Nem hiszem el neki ezt a stílust, amit mutat felém; nem változhat meg ennyi idő alatt.

Muszáj lesz megtudom miért csinálja ezt.

-          Bill, beszélhetnénk? – nyitottam be a szobájába

-          Nem, menj ki! – mintha eldugott volna valamit

-          Mit csinálsz? – mentem közelebb hozzá, mert láttam az arcán a meglepettséget

-          Semmit….. allergiás vagyok a darázsra és megcsípett egy……

-          Ne vigyelek kórházba? – nem lehet szórakozni egy ilyennel

-          Nem kell! Jól vagyok, itt van rá a gyógyszer… - mutatta meg az injekciós tűt, amit akkor húzott ki a kezéből, amikor beléptem

-          Biztos jól vagy? – fura, Leona nem mondta, hogy allergiás Bill

-          Igen, semmi baj, csak egyedül szeretnék lenni

Persze tiszteletben tartom azt, amit mond, ezért otthagytam a szobájában, de már kezd összeállni a holnapi nap a fejemben. Csak el kell intéznem, hogy menjen suliba.

Schrei

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, amiben Bill már iskolában van, de persze hozza a szokásos formáját. Jó olvasást hozzá! :)

8.: Suliban

A mai nappal elkezdődött a suli, ami nekem egy kis nyugalmat jelent. Legalább amíg ott van, nem csinál semmi hülyeséget; legalább is remélem.

Reggel elvittem a sulihoz, de persze minden lehetséges dolgot kitalált, hogy ne kelljen bemennie.

-          Nem akarok bemenni! Vigyél haza! – most már hisztizik is?

-          Most fogod magad és elindulsz befelé, délután pedig érted jövök! – megpróbálom rövid pórázon tartani, amennyire tudom

-          Hazatalálok…- kezdte a szokásos bunkóságát

-          Nem érdekel….

*Bill szemszöge*

Rohadtul nem érdekel a suli, de apám kedvéért muszáj. Egy pár napot ki kell bírnom aztán úgy is meglépek. Nem fogok én itt maradni a sok sznob között. Tuti nem lesz senki olyan, akivel jól el tudnék lenni. Őszintén szólva soha nem törekedtem a suliban arra, hogy kialakítsak egy baráti kört, mivel soha nem láttam értelmét, ahogy most sem.

Ahogy beléptem a terembe mindenki rám nézett amolyan „Úristen ki ez?” tekintettel, amit már jól ismerek. Egyből a hátsó padokhoz vettem az irányt, mivel eszem ágában nincs, elöl ülni, ott a stréberek szoktak.

-          Jó reggel kívánok mindenkinek! – jött be nyolckor az osztályfőnök

-          Jó reggelt tanárnő!

-          Most lemegyünk az ünnepségre, utána bemutatkozunk egymásnak, mert nem mindenki járt egy iskolába. – nemsokára boszorkány lesz a kedves mosolyából

Az ünnepség alatt persze végig unatkoztam, ami nem is volt csoda. Annyira unalmas és sablonos dumát adott le az igazgató, hogy az valami hihetetlen. Nem kéne álltatni a diákokat azzal, hogy minden oké lesz ebben az évben is, semmivel nehezebb, mint az előző és a többi. Most kilencedikes vagyok, de már utálom ezt a sulit.

Az ünnepség után felmentünk a termünkbe, ahol mindenki bemutatkozott, de én nem akartam. Nincs kedvem jó pofizni velük, nekem megvan a baráti köröm. Persze nem maradhattam ki az ismerkedésből.

-          Hogy hívnak, hány éves vagy és miért ezt a gimnáziumot választottad? – mosolygott a tanárnő

-          Bill, 15, mert apám ezt akarta - nem fogok életrajzot írni neki  

-          Mert apukád ezt akarta? Nem nagyon értem ezt! – mit nem ért?

-          Nekem eszem ágában nem volt suliba jönni, de apám ezt akarta. Legyen neki gyereknap! – ezt a fejet látni kellett volna

-          Tavaly, amikor mentünk nyíltnapra nem téged láttunk?                     

-          Passz, sokan voltunk a másikba is – honnan kéne nekem ezt tudni?

-          Te voltál már kilencedikes? – döbbent le a tanárnő

-          Aha, de buktam szinte mindenből….

Most csak ismerkedtünk a sulival, engem is kérdezgetett az osztályfőnök, de nem nagyon válaszoltam neki, mivel fogalmam nem volt a dolgokról, amiket kérdezett.

Tavaly nem nagyon jártam suliba, amit most se nagyon tervezek, mivel nincs itt keresnivalóm, szerintem.

Ötödik óra után persze apám már várt rám a gimi előtt, ami nekem nem nagyon tetszett. Hazatalálok egyedül is, nem kell kocsival jönni értem, mint valami dedósért.

-          Mondtam, hogy nem kell jönni – szálltam be az autóba

-          Én meg mondtam, hogy nem érdekel!

*Tom szemszöge*

Egész nap azon idegeskedtem, hogy vajon miért fogják kicsapni a suliból már az első nap. Szerencsére túlélte az első napot, és nagyon remélem, hogy a többi négy évet is így fogja kezelni.