World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam az utolsó ilyen depressziós jellegű részt- legalább is reményeim szerint, az utolsót. - Jó olvasást hozzá! :)

  20.: Ennyi volt….

Reggel hétkor keltünk fel Barbival tök álmosan, mivel nem aludtunk sokat éjjel.

-          Reggel! – köszöntünk egymásnak a konyhában Tommal

-          Úgy néztek ki, mint két zombi. – nevetett a bátyám, miközben csinálta a pirítóst

-          Jó, nem kell beszólni, majd a smink segít. – vágtam vállba

Reggeli után még gyorsan összepakoltuk a cuccunkat, ami nem állt sok dologból, mivel szinte minden kellék a buszban van. Csak egy-két ruhát és smink cuccot raktam el.

-          Ez minden? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Tom

-          Igen, ennyi. Miért? – szerinte ez sok?

-          Csak azért, mert ez kb. háromnapnyi cucc. Szerintem tegyél még egy két ruhát abba a táskába! – gúnyolódott a bátyám, mire csak egy nyelvnyújtás volt a válasz

Én hátraültem Barbi mellé, mivel nem akarom szegényt egyedül hagyni. Tudom, hogy ez az időszak neki is rossz, sőt úgy gondolom, hogy a saját hibájának tartja a banda feloszlását. Azt hiszi, hogy ő tehet mindenről, ami most történik; pedig nem.

Pont egyszerre értünk oda, aminek David örült nagyon.

-          Nos, srácok! Ez lesz az utolsó koncert. – kezdett bele szomorúan – Megkérlek titeket, hogy próbáljátok ne éreztetni ezt a rajongókkal. Tudom, hogy nektek a legnehezebb, de muszáj végig csinálni. Élvezzétek ki még a helyzetet, adjatok bele apait-, anyait. Gondolom, azt szeretnétek, hogy a rajongókban legyen egy kis öröm is a bánat mellett. Adjatok nekik ráadásokat, amennyit ti szeretnétek, ezt most rátok bízom. Azt szeretném, hogy még a koncert előtt osztogassatok autogramokat, mert nem hiszem, hogy lesz erőtök utána. Tudom, hogy nehéz lesz, de próbáljátok kontrollálni az érzéseiteket valamennyire. Sok sikert srácok! – fejezte be a mondandóját, majd elment a dolgára

Úgy döntöttünk a fiúkkal, hogy várunk még egy kicsit, majd kimegyünk aláírást osztogatni, és aztán felöltözünk. Igaza van Davidnak, nem fogjuk bírni, ha ezt később csináljuk. Még most, kell, nem –feltehetőleg- kisírt szemekkel. Most lehet, hogy csak nekem lenne gáz, de azért szerintem a többiek is meg fogják könnyezni a bandát.

-          Bill, én bent maradok, ha nem baj. – jött oda hozzám Barbi

-          Persze, maradj csak. Nem kell kijönnöd. –mosolyogtam rá, majd megcsókoltam

A rajongók talán olyan sikoltozással fogadtak, mint még soha. Nagyon sok aláírást kiosztottunk és sok fényképet csináltunk. Órák mentek el ezzel, hiszen mindenkinek meg akartuk adni a lehetőséget, hogy talán most utoljára lásson minket élőben. Nem akarok drámai lenni, de mennyi az esélye annak, hogy összefutunk az utcán?

-          Srácok, készüljetek a koncertre, egy óra múlva kezdünk!- jött oda hozzánk David, majd leült a kanapéra

Sokat beszélgettünk vele, mindenről, de a bandát nem akartuk szóba hozni. Egyszerűen nem akartunk – még nem- sírni. Jól akartuk érezni magunkat.

-          Na, skacok, menjetek, tiétek a színpad! – mosolyodott el szomorúan a menedzserünk

Mikor felmentem a lépcsőn, elfogott egyfajta izgalom. A gyomrom egy teniszlabda nagyságú volt, alig kaptam levegőt, szédültem és hányingerem volt. Azt hittem nem leszek rá képes. Nem bírok ennyi ember elé kimenni, és eljátszani, mintha ez csak egy átlagos koncert lenne.

Mikor megláttak, talán olyan sikoltozással fogadtak, mint még soha, vagy csak én hallottam hangosnak. Nagyon jó érzés volt, hogy velem énekelnek és táncolnak. Az egész dolog elfelejtetett velem mindent. Nem tudtam hol vagyok, mit csinálok vagy hogy miért. Csak arra koncentráltam, hogy ne törjek meg.

Mikor eljátszottuk az utolsó ráadás dalt is, nem bírtam tovább. Úgy éreztem egy világ omlott össze bennem. A színpad kellős közepén zokogásban törtem ki, amit mindenki látott. Tom, Gustav és Gerog lassan mellém sétáltak és az ő arcukon is láttam, hogy patakokban folynak a könnyeik. Nem fojtották el magukban az érzelmeiket, most nem. Már mindegy volt. Vége mindennek, mi a Tokio Hotelhez kapcsolódott valaha is.

Perceken át csak álltunk és zokogtunk, majd még egyszer utoljára visszaálltunk a helyünkre és belekezdtünk:

" ....Ich muss durch den Monsun hinter die Welt

Ans Ende der Zeit bis kein Regen mehr fällt

Gegen den Sturm Abgrund entlang

Und wenn ich nicht mehr kann, denk' ich daran

Irgendwann laufen wir zusammen

Durch den Monsun, dann wird alles gut......."

 Ezután már sírva levonultunk a színpadról, hátrahagyva minden fájdalmat és az egész eddigi életünket.

Hát, akkor ennyi volt……

World behind my wall

Sziasztok! Igaz, már jó rég nem volt rész, de most meghoztam! Jó olvasást hozzá! :)

19.: Tokio

Madridból indultunk útnak. Egyetlen átszállás volt csak, de nem kellett sokat várni ott sem. Mikor landolt a gép a Japán fővárosban nem akartam elhinni, hogy most utoljára vagyunk itt a bandával. Úgy gondoltuk, hogy először körbenézünk, majd másnap lesz csak koncert. Muszáj volt még egyszer, utoljára bandaként látni mindent.

Miután megkaptuk a szobáink kulcsát elmentünk kipakolni:

-          Kicsim, ezt nem lehet visszavonni ugye? – kérdezte Barbi

-          Életem, ezt már megbeszéltük. Nem miattad döntöttem így, hanem magam miatt. Nem tudom összeegyeztetni a családot és a bandát. Egyébként meg mindeniken vannak elképzelései az életről, így a húszas éveink vége felé. – nehezen érti meg, hogy nem az ő hibája, hogy szétválunk

-          De pont akkor határoztok így, mikor mi együtt vagyunk? – kezdett el pityeregni

-          Most telt be a pohár mind a négyünknél. Ha nem akarták volna a srácok, akkor új énekessel folytatták volna…

-          De akkor is! Félek, hogy mi lesz most…

-          Semmi, elmegyünk nyaralni a többiekkel, aztán mindenki a maga útjára. Ne aggódj ez miatt! Mi megoldjuk a dolgot! – csókoltam meg

Szerencsére sikerült megnyugtatnom, így összeszedte magát, mire elindultunk várost nézni. Tokio, mint mindig most is lenyűgözött; nem véletlenül a kedvenc városom. Sokan felismertek, és autogramot kértek vagy egy közös képet, amit mi boldogan teljesítettünk.

-          Srácok, ugye még visszajövünk ide? – kérdezte hirtelen Gustav

-          Persze! Miért ne? – mosolygott Georg, de láttam rajta, hogy nem szívből teszi

A hotelban még összepakoltuk a cuccunkat, majd elindultunk a hatalmas stadionba, ahova több mint harmincezer ember fog bejönni és velünk együtt énekelni. Felemelő érzés! 

-          Natali! A fiúk sminkje tökéletes legyen, még annál is jobb, mint ahogy szoktad! – szólt be David az öltözőbe

-          Az lesz, ne aggódj! – válaszolt a sminkesünk, aki még önmagát is felülmúlta, olyan sminket csinált

A menedzserünk folyton közölte, hogy hány perc van még kezdésig, ezért mi elheverésztünk a kanapén. Gustav és Georg a telefonját nyomkodta, Tom nézett ki a fejéből, vagy csak szimplán nyitott szemmel aludt, én meg Barbival voltam elfoglalva.

-          Tokio Hotel, Tokióban a színpadra! – szellemes kedvében van David, ahogy látom

A koncert fantasztikusan sikeredett! Minden egyes dalt kívülről fújtak, üvöltöttek, sikítoztak, és ahogy láttam többen rosszul is lettek egy kicsit, de nem ájultak el. Fergeteges volt a hangulat, öröm volt nézni a színpadról. Láttam egészen jó transzparenseket és furcsákat is. Volt, ahol a német zászlót összerakták a japánnal. Tök jól nézett ki! Azt hiszem, én is csinálok otthonra egyet! Komolyan néha annyira jó ötleteket tudnak adni a rajongók. Láttam pár olyan feliratot, amiben azt kérik, hogy ne vonuljunk vissza, vagy, hogy koncertezzünk még Japánban és ehhez hasonlókat.

Mikor vége lett a bulinak még négy órát osztogattunk autogramokat és csináltunk fényképeket.

-          Huhh, végre pihenés! – feküdtem hanyatt az ágyon a hotelban

-          Nagyon fáradt vagy?- kérdezte Barbi, aki előbb vissza jött, mint én

-           Attól függ mihez! - döntöttem el az ágyon

-          Holnap kelleni fog az energiád nem? – nevetett a barátnőm

-          Majd alszom a repülőn! Most csináljunk mást!

Innen gondolom mindenki sejti, hogy mit műveltünk, egész éjjel. Hajnali négy körül aludtunk el, ami azt jelentette, hogy volt három óránk aludni, aztán kilenckor irány a reptér, Berlin felé, az utolsó Tokio Hotel koncertre.

Happy Birthday Gustav!

Ma 26 éves a Tokio Hotel dobosa, Gustav Schäfer,  akinek nagyon Boldog Születésnapot! 

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a folytatást is, amiben a koncert eseményeit írom le. Jó olvasást hozzá! :)

18.: Madrid

Hajnali fél háromkor nem valami jó felkelni. Mindig is utáltam korán kelni, de ma valahogy még jobban.  Kikászálódtam az ágyból, majd felöltöztem egy normálisabb ruhába, ami nálam egy csőfarmert és egy újatlan pólót jelentett. Ezután beállítottam a hajamat, majd elmentem reggelizni. Tudtam, hogy Tom később kel, mint én, de nekem még Barbiért el kellett mennem. Mondta, hogy egyszer szeretne látni minket élőben, de ez eddig nem volt kivitelezhető, mivel ennyiből be lehetne engedni mindenkit a színfalak mögé.

Miközben ezeken gondolkoztam elfogyasztottam a  reggelimet, majd egy gyors cetli írás után indultam Barbiért.

-          Jó reggel kicsim! – csókoltam meg a még kissé kómás barátnőmet

-          Szia, Bill! – ült be az autóba, vagy épp beesett, nem tudom eldönteni

A hazaút csendben telt, mivel mindketten fáradtak voltunk és különben is, kinek van kedve beszélgetni hajnali fél négykor? Otthon Tom már fent volt vagy csak úgy csinált. Annyira nyúzottnak láttam, hogy azt hittem, hogy beteg lett. Nem szokott ő ilyen lenni. Elgondolkodtam. Nem tudom miért, de mostanában egyre többször csinálok ilyet. Nem arról van szó, hogy nem szoktam használni az agyamat, mert akkor minek van, hanem a jövőről fantáziálgatok. Tudom, hogy a mottóm is az, hogy „élj a mának”, de tizenöt éves korom óta dolgozom, sőt ha jobban belegondolok tizenkettő. Egészen kiskorom óta a pályán vagyok. Most, huszonöt évesen feladok mindent egy lányért. Talán, nem hiába mondják azt, hogy a szerelem sok mindenre képes. Igen, ez az. Szerelmes vagy ebbe a lányba és ezért kész vagyok feladni mindent.

-          Hahó! –lengette meg a kezét előttem Tom

-          Mi? – eszméltem fel a bambulásból

-          Indulunk! Itt a busz! Nagyon ki lehetsz, harmadszorra szóltam!

Hitemmel ellentétben jó hangulat volt a buszban végig. Ugyanúgy hülyéskedtünk és ökörködtünk a srácokkal, mint szoktunk. Semmi jele nem volt az elkeseredésnek. Egyrészt örültem ennek, hiszen kinek van kedve kimenni több száz rajongó elé, ha szar a kedve? Örültem, hogy a srácok ilyen jó hangulatban vannak, mert így velem is feledtetni tudták, hogy miért is csináljuk ezt a koncertet.

Másrészt szomorú voltam, hiszen ebből az jön le, hogy nem is akarták ezt csinálni tovább. Vagy csak ilyen jól titkolják? Mindegy, nem filóztam tovább rajta.

-          Hamarosan Madridba érünk! Felkészültetek srácok? –jött oda hozzánk David

-          Persze! – mondtuk egyszerre, majd felálltam megnézni, hol is vagyunk

Madrid nagyon szép város. Már jártunk itt a srácokkal többször is, de most valamiért még különlegesebb ez a hely.

Miután megkaptuk a hotel kulcsait, kipakoltunk a bőröndökből.

-          Kicsim! Holnap megyünk várost nézni, mert még vissza kell pakolni a dolgokat a kamionokba. Lesz három-négy óra szabadidőnk.  – fordultam Barbihoz, akinek egyből felcsillant a szeme

-          Oké, én megyek, ha nem gond! – bújt hozzám, mire én ledöntöttem az ágyra

-          Ha gond lenne, nem mondtam volna. Nem tök logikus? – nevettem, majd tovább pakoltam

Egy óra múlva mentünk a stadionba, ahol már javában folytak az előkészületek. Igazából már nem sok dolog volt hátra, csak a hangfalakat cipelték föl, meg egy-két kordont állítottak föl. Ahogy Barbira néztem láttam rajta, hogy ő mennyire csodálkozik ezeken a dolgokon. Jó, nyilván nem látott még ilyet, nem engedik be ilyenkor még a VIP jegyeseket sem, de egyszerűen csodálatos volt ránézni a barátnőmre. Pont elkaptam Tom pillantását, mire rám mosolygott és tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy örül. Örül, hogy végre találtam egy olyan lányt, aki nem ver át, és nem a pénzem kell neki.

-          Nos, akkor szerintem egy tíz perc múlva kezdjétek el a főpróbát, három óra múlva nyitják kapukat. – tapsolt egyet David, mire mind megijedtünk

Ezután bementünk az öltözőbe és ott válogattunk magunknak ruhát. Ezt a részét nagyon szerettem mindig is.

A főpróbán minden jól zajlott, semmit nem kellett kétszer eljátszanunk.  Minden simán ment, minden összepasszolt, úgyhogy hamar végeztünk. Négy órányi anyagot elpróbáltunk két óra alatt. Na, ehhez kell zseninek lenni.

Az öltözőben felvettünk a fellépő ruháinkat, majd még egyszer átnéztük a dallistát, Tom és Georg pedig hangoltak a gitáron.   

-          Srácok! Induljatok, egy perc és kezdés.  – szólt be utoljára a menedzserünk

Koncert előtt még megcsókoltam a barátnőmet, majd felfutottam a színpadra, mivel már belekezdtek a srácok. Mikor énekelni kezdtem hatalmas hangzavar fogadott, mire én még bátrabban folytattam. először a közepes tempójú dalokat játszottuk, hogy ráhangolódjanak a bulira, majd a lassabbakat, és végül a legpörgősebb számokat adtuk elő. Így beszéltük a meg a skacokkal, mert nem akartuk, hogy csak a sírásra emlékezzenek a végén. Persze, elbúcsúztam tőlük szóban is, úgy ,ahogy a fiúk, de nem bírtam ki könnyek nélkül… 

Happy 25th birthday

A mai nap, sokaknak csak egy szeptember elseje, viszont nekünk, Alieneknek sokkal több. Ma, 25 éve, hogy megszülettek a Kaulitz ikrek. Boldog szülinapot Tom és Bill!