World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a folytatást, amiben van egy kis csavar. Jó olvasást hozzá! :)

22.: Megmentő

Miután kipihentük magunkat Tommal úgy döntöttünk, hogy munkát keresünk. Igazából mind a négyen így tettünk, hiszen valamiből meg kell élnünk, még akkor is, ha nem szűkölködünk pénzben. Az, ami van egyszer el fog fogyni és nem hiszem, hogy 35-40 évesen kellenénk valahova. Vannak tartalékaink, de az nem elég egész életünkre, ha meg akarjuk tartani ezt a színvonalat, ahol most vagyunk.

Gustavék is neki álltak munkát keresni, ahogy mi is. Gus úgy döntött, hogy nem tanul tovább, inkább dolgozni fog, csak azt nem tudja, hogy hol. Georg utánanézett a dolgoknak és világos lett számára, hogy pszichológusként nem fog megélni, mivel ahhoz iskola kellene, amihez neki nincs kedve.

Reggeli után Tommal úgy gondoltuk, hogy együtt indulunk állást keresni, persze külön- külön helyen. Nem szeretnénk együtt dolgozni, vagy elvenni a munkalehetőséget egymás elől.

Én először egy ruházati üzletbe mentem be, ahol azonnal mehettem állás interjúra, mivel kell az ember ide.

-          Jó napot kívánok! – fogtunk kezet egymással

-          Hol dolgozott eddig? – jól kezdődik

-          Egy zenekarban voltam énekesként.

-          Miért hagyta abba?

-          Mert 25 évesen rájöttem, hogy az éneklés mellett nincs magánéletem.

-          Van valami fogalma a divatról?

-          Igen, divattervezőként is dolgoztam egy ideig.

-          Volt már munkája hasonló helyen? Van valamilyen tapasztalata?

-          Nincs, most hagytam ott a zenekart….

-          Köszönjük szépen, majd értesítjük. – na kösz, mondhatta volna azt is, hogy nem kellek

Sok helyen próbálkoztam még, de sehol nem jártam sikerrel. Mindenhol a tapasztalat hiánya volt a gond. Érdekes dolog, hogy ha az ember túl idős, akkor nem kell, ha túl fiatal, akkor nem jó. Könyörgöm, valahol nekem is el kell kezdenem.

Tom sem járt sikerrel sehol, ugyanez okból kifolyólag. Neki sem tudnak munkát adni, még egy egyszerű mekiben sem. Mi a baj velünk? Csak képesek vagyunk kiadni pár kaját, vagy nem? Talán az lehet a gond, hogy felismertek minket.

Délután több tucat állásinterjú után elmentünk anyuékhoz, hogy tanácsot kérjünk tőlük.

-          Mia probléma srácok? – jött ki Gordon a szobából

-          Az, hogy nem találunk munkát. Minden helyről elutasítanak azzal, hogy majd hívnak. – ecsetelte Tom szomorúan, miközben a palacsintát turkálta

-           Milyen jellegű munkára gondoltatok? – kérdezte anyu, majd adott egy tányért apu elé

-          Valami átlagosra. Nem akarunk kitűnni a tömegből újra. Csak egy átlagos munkát akarunk. Tényleg még a mekibe is bementünk, de nem kellünk….

-          Tudod Bill ismert embereknek nem könnyű az ilyen…. – kezdett bele anyu, de félbeszakítottam

-          Megbélyegeznek, mert híresek vagyunk/ voltunk. Az alapján ítélnek meg, amit a médiában hallottak rólunk. Meg sem próbálnak megismerni. – kezdtem tényleg elkeseredni

-          Nem kell nekünk sok, csak annyi, hogy keressünk egy kevés pénzt. De tudjátok, mindennek van határa. Föl akartak venni engem a mekibe, ahol közölték, hogy a takarítói állás még nem foglalat. Ne haragudjatok, de azért ezt nem. Semmi pénzért más után takarítani nem fogok. – ezen jót nevettem attól függetlenül, hogy engem még ilyen helyre sem alkalmaznának

Miközben kajáltunk láttam Gordonon, hogy akar valami mondani. Nem mertem rákérdezni, nehogy az legyen, hogy faggatózok. Miután kényelmesen megkajáltunk, majd leültünk a nappaliba a kanapéra a nevelőapánk végre kibökte, hogy mit akar.

-          Srácok, nem tudom, mennyire érdekel titeket, de nekem a suliba kellene egy ének és egy gitár tanár. Mindketten elmentek, másik városba költöztek és nem éri meg nekik bejárni ide. Már egy hete nincs órájuk, mert egyszerűen nem tudom hova beosztani őket. Nos, érdekel?

-          Engem, érdekel. – mondtuk egyszerre a bátyámmal

Gordon azt mondta, hogy a formaságokat holnap elintézzük, és már be is mehetünk órát tartani nekik. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből. Remélem szeretni fognak a gyerekek. Azt tudom, hogy ez egy különleges iskola és azt is, hogy bármi megtörténhet, de akkor is; izgulok.

Miután hazaértünk Barbinak elmondtam a jó hírt, amire egy hosszú csók volt a válasza. Egyébként az autóban csak ujjongtunk, hogy a zenével foglalkozhatunk és még pénzt is keresünk.

A csók után felhívtam Georgot, hogy elmondjam neki a dolgot, aminek nagyon örült, és annak is, hogy ők is találtak munkát Gustavval.

Mindketten tanácsadók, és az a dolgok, hogy elmenjenek a kijelölt iskolák és beszélgessenek a diákokkal. Akár karrierről akár magánéleti problémákról.

Végeredmény képpen mindannyian szeretjük az új munkánkat, - bár mi Tommal csak holnap kezdünk – de közel sem annyira, mint a Tokio Hotelt.  

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet. Jó olvasást hozzá! :)

21: Egy új élet küszöbén

A koncert után senkinek semmihez nem volt kedve. Mindannyian elvoltunk a saját gondolatainkban és világunkban. Órákig ültünk az öltözőben, síri csöndben, majd egymásra néztünk és annyit mondtunk, hogy „ennyi volt”.

Ezután elmentünk egy közeli hotelba, mivel David nem akart minket hazaengedni ilyen állapotban. Mondjuk érthető is, mivel mind órákat sírtunk és hát nehéz lett volna így vezetni.

A hotelba érve semmihez nem volt kedvem csak le akartam feküdni, aludni.

-          Minden rendben, kicsim? – kérdezte félénken Barbi, miközben hozzám bújt

-          Igen, persze. Csak ez volt az utolsó, hogy színpadon álltam és nagyon szar érzés. Nemsokára összeszedem magam, de most nem akarok beszélgetni sem.

Hamarosan elaludtam, úgyhogy nem kellett tovább gondolkodnom az eseményeken. Letisztáztam magamban, hogy ez így volt jó és helyes. Így kellett történnie.

Reggel újult erővel ébredtem fel, nyoma sem volt a múlt éjszakai szomorúságnak.

-          Kicsim, úgy terveztük, hogy elmegyünk nyaralni, de most csak négyen szeretnék plusz még talán David. Tudod, egyfajta lezárása ennek a korszaknak. Nagy baj lenne? – kérdeztem reggeli közben

-          Dehogy, menj csak. Addig eleszek majd. – mosolygott rám a világ leggyönyörűbb nője

-          Menj nyugodtan hozzánk, elég nagy a szobám! – nevettem arra célozva, hogy konkrétan én sem férek el a hatalmas részben

Ezután mindenki hazament, ahogy terveztük. Az autóban is végig ment a röhögés, aminek hála nem vettük észre, hogy megérkeztünk, ezért továbbhajtott Tom és tolathattunk vissza. A szomszéd néni elég furán nézett ránk, amikor tolatásban meglátott.

-          Ezek a mai fiatalok! Bezzeg a mi időnkben! – nem is volt autó kezdjük ott

-          Csókolom! – köszöntünk neki, ha már a fene tudja miért az autóbejárónkon állt

-          Nem szégyellitek magatokat?! Barbár népség! – jobb, ha tisztes távolban maradunk a botja miatt

-          Hádemostmé’? – jött az értelmes mondat a bátyámtól

-          Hurigánok!

Még folytatta a néni valószínűleg, de mi nem hallgattuk végig, mert bementünk a lakásba és pakolni kezdtünk. Csak a fontosabb cuccokat raktuk el maguknak, hiszen a Bahamákra ki visz sok ruhát? Nem fogunk megfagyni….

-          Srácok, itt van az autó! – jött be Tomhoz Barbi

-          Megyünk!

A srácok jöttek értünk ,mert úgy volt megbeszélve, hogy a mikrobuszunkkal megyünk a reptérre, onnan pedig repülővel, majd megint autóval. Egy kis szigetre megyünk, ahol senki nem zavar minket a nyugalmunkban.

Az úton végig hülyültünk, sokan már rosszallóan néztek ránk, de nem zavart. Még egyszer felhőtlenül akartuk érezni magunkat.

-          Megérkeztünk skacok! – mondta David a leszállás pillanatában

-          Végre! – kiabáltuk egyszerre

Miután átmentünk a reptéri ellenőrzésen beültünk a bérelt buszunkba, majd a szállodánkhoz hajtottunk vele. Gyönyörű, tágas, óceánra nyíló kilátás, hófehér ágynemű és tenger illat mindenhol.

Később kimentünk a partra, ahol a fiuk legjobb szórakozása az volt, hogy engem a vízbe dobjanak. Hurrá, komolyan. Nem szoktam panaszkodni, de szerintem egy mini tenger van a gyomromban, annyi vizet nyeltem le.

Egész héten ez ment. Ha nem egem dobáltak, akkor ettek vagy ittak, ritkább esetben aludtak. David is kivette a részét a szadizásból, amit vissza is kapott az utolsó kélt napban, ahogy a többiek is. Tommal szövetkezve fröcsköltük, dobáltuk őket, mint az ötévesek. Aki látott minket az szerintem elgondolkodott a mentők hívásán. Kiabáltunk, üvöltöztünk és még minden, ami kell ehhez.

Úgy gondoltuk, hogy ez így méltó lezárása egy balhés korszaknak, ezért nem fogtuk vissza magunkat. Visszagondolva az elmúlt évekre nem i csináltunk mást, mint kiabáltunk és rendetlenkedtünk.

De ez így volt jól…..

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam az utolsó ilyen depressziós jellegű részt- legalább is reményeim szerint, az utolsót. - Jó olvasást hozzá! :)

  20.: Ennyi volt….

Reggel hétkor keltünk fel Barbival tök álmosan, mivel nem aludtunk sokat éjjel.

-          Reggel! – köszöntünk egymásnak a konyhában Tommal

-          Úgy néztek ki, mint két zombi. – nevetett a bátyám, miközben csinálta a pirítóst

-          Jó, nem kell beszólni, majd a smink segít. – vágtam vállba

Reggeli után még gyorsan összepakoltuk a cuccunkat, ami nem állt sok dologból, mivel szinte minden kellék a buszban van. Csak egy-két ruhát és smink cuccot raktam el.

-          Ez minden? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Tom

-          Igen, ennyi. Miért? – szerinte ez sok?

-          Csak azért, mert ez kb. háromnapnyi cucc. Szerintem tegyél még egy két ruhát abba a táskába! – gúnyolódott a bátyám, mire csak egy nyelvnyújtás volt a válasz

Én hátraültem Barbi mellé, mivel nem akarom szegényt egyedül hagyni. Tudom, hogy ez az időszak neki is rossz, sőt úgy gondolom, hogy a saját hibájának tartja a banda feloszlását. Azt hiszi, hogy ő tehet mindenről, ami most történik; pedig nem.

Pont egyszerre értünk oda, aminek David örült nagyon.

-          Nos, srácok! Ez lesz az utolsó koncert. – kezdett bele szomorúan – Megkérlek titeket, hogy próbáljátok ne éreztetni ezt a rajongókkal. Tudom, hogy nektek a legnehezebb, de muszáj végig csinálni. Élvezzétek ki még a helyzetet, adjatok bele apait-, anyait. Gondolom, azt szeretnétek, hogy a rajongókban legyen egy kis öröm is a bánat mellett. Adjatok nekik ráadásokat, amennyit ti szeretnétek, ezt most rátok bízom. Azt szeretném, hogy még a koncert előtt osztogassatok autogramokat, mert nem hiszem, hogy lesz erőtök utána. Tudom, hogy nehéz lesz, de próbáljátok kontrollálni az érzéseiteket valamennyire. Sok sikert srácok! – fejezte be a mondandóját, majd elment a dolgára

Úgy döntöttünk a fiúkkal, hogy várunk még egy kicsit, majd kimegyünk aláírást osztogatni, és aztán felöltözünk. Igaza van Davidnak, nem fogjuk bírni, ha ezt később csináljuk. Még most, kell, nem –feltehetőleg- kisírt szemekkel. Most lehet, hogy csak nekem lenne gáz, de azért szerintem a többiek is meg fogják könnyezni a bandát.

-          Bill, én bent maradok, ha nem baj. – jött oda hozzám Barbi

-          Persze, maradj csak. Nem kell kijönnöd. –mosolyogtam rá, majd megcsókoltam

A rajongók talán olyan sikoltozással fogadtak, mint még soha. Nagyon sok aláírást kiosztottunk és sok fényképet csináltunk. Órák mentek el ezzel, hiszen mindenkinek meg akartuk adni a lehetőséget, hogy talán most utoljára lásson minket élőben. Nem akarok drámai lenni, de mennyi az esélye annak, hogy összefutunk az utcán?

-          Srácok, készüljetek a koncertre, egy óra múlva kezdünk!- jött oda hozzánk David, majd leült a kanapéra

Sokat beszélgettünk vele, mindenről, de a bandát nem akartuk szóba hozni. Egyszerűen nem akartunk – még nem- sírni. Jól akartuk érezni magunkat.

-          Na, skacok, menjetek, tiétek a színpad! – mosolyodott el szomorúan a menedzserünk

Mikor felmentem a lépcsőn, elfogott egyfajta izgalom. A gyomrom egy teniszlabda nagyságú volt, alig kaptam levegőt, szédültem és hányingerem volt. Azt hittem nem leszek rá képes. Nem bírok ennyi ember elé kimenni, és eljátszani, mintha ez csak egy átlagos koncert lenne.

Mikor megláttak, talán olyan sikoltozással fogadtak, mint még soha, vagy csak én hallottam hangosnak. Nagyon jó érzés volt, hogy velem énekelnek és táncolnak. Az egész dolog elfelejtetett velem mindent. Nem tudtam hol vagyok, mit csinálok vagy hogy miért. Csak arra koncentráltam, hogy ne törjek meg.

Mikor eljátszottuk az utolsó ráadás dalt is, nem bírtam tovább. Úgy éreztem egy világ omlott össze bennem. A színpad kellős közepén zokogásban törtem ki, amit mindenki látott. Tom, Gustav és Gerog lassan mellém sétáltak és az ő arcukon is láttam, hogy patakokban folynak a könnyeik. Nem fojtották el magukban az érzelmeiket, most nem. Már mindegy volt. Vége mindennek, mi a Tokio Hotelhez kapcsolódott valaha is.

Perceken át csak álltunk és zokogtunk, majd még egyszer utoljára visszaálltunk a helyünkre és belekezdtünk:

" ....Ich muss durch den Monsun hinter die Welt

Ans Ende der Zeit bis kein Regen mehr fällt

Gegen den Sturm Abgrund entlang

Und wenn ich nicht mehr kann, denk' ich daran

Irgendwann laufen wir zusammen

Durch den Monsun, dann wird alles gut......."

 Ezután már sírva levonultunk a színpadról, hátrahagyva minden fájdalmat és az egész eddigi életünket.

Hát, akkor ennyi volt……

World behind my wall

Sziasztok! Igaz, már jó rég nem volt rész, de most meghoztam! Jó olvasást hozzá! :)

19.: Tokio

Madridból indultunk útnak. Egyetlen átszállás volt csak, de nem kellett sokat várni ott sem. Mikor landolt a gép a Japán fővárosban nem akartam elhinni, hogy most utoljára vagyunk itt a bandával. Úgy gondoltuk, hogy először körbenézünk, majd másnap lesz csak koncert. Muszáj volt még egyszer, utoljára bandaként látni mindent.

Miután megkaptuk a szobáink kulcsát elmentünk kipakolni:

-          Kicsim, ezt nem lehet visszavonni ugye? – kérdezte Barbi

-          Életem, ezt már megbeszéltük. Nem miattad döntöttem így, hanem magam miatt. Nem tudom összeegyeztetni a családot és a bandát. Egyébként meg mindeniken vannak elképzelései az életről, így a húszas éveink vége felé. – nehezen érti meg, hogy nem az ő hibája, hogy szétválunk

-          De pont akkor határoztok így, mikor mi együtt vagyunk? – kezdett el pityeregni

-          Most telt be a pohár mind a négyünknél. Ha nem akarták volna a srácok, akkor új énekessel folytatták volna…

-          De akkor is! Félek, hogy mi lesz most…

-          Semmi, elmegyünk nyaralni a többiekkel, aztán mindenki a maga útjára. Ne aggódj ez miatt! Mi megoldjuk a dolgot! – csókoltam meg

Szerencsére sikerült megnyugtatnom, így összeszedte magát, mire elindultunk várost nézni. Tokio, mint mindig most is lenyűgözött; nem véletlenül a kedvenc városom. Sokan felismertek, és autogramot kértek vagy egy közös képet, amit mi boldogan teljesítettünk.

-          Srácok, ugye még visszajövünk ide? – kérdezte hirtelen Gustav

-          Persze! Miért ne? – mosolygott Georg, de láttam rajta, hogy nem szívből teszi

A hotelban még összepakoltuk a cuccunkat, majd elindultunk a hatalmas stadionba, ahova több mint harmincezer ember fog bejönni és velünk együtt énekelni. Felemelő érzés! 

-          Natali! A fiúk sminkje tökéletes legyen, még annál is jobb, mint ahogy szoktad! – szólt be David az öltözőbe

-          Az lesz, ne aggódj! – válaszolt a sminkesünk, aki még önmagát is felülmúlta, olyan sminket csinált

A menedzserünk folyton közölte, hogy hány perc van még kezdésig, ezért mi elheverésztünk a kanapén. Gustav és Georg a telefonját nyomkodta, Tom nézett ki a fejéből, vagy csak szimplán nyitott szemmel aludt, én meg Barbival voltam elfoglalva.

-          Tokio Hotel, Tokióban a színpadra! – szellemes kedvében van David, ahogy látom

A koncert fantasztikusan sikeredett! Minden egyes dalt kívülről fújtak, üvöltöttek, sikítoztak, és ahogy láttam többen rosszul is lettek egy kicsit, de nem ájultak el. Fergeteges volt a hangulat, öröm volt nézni a színpadról. Láttam egészen jó transzparenseket és furcsákat is. Volt, ahol a német zászlót összerakták a japánnal. Tök jól nézett ki! Azt hiszem, én is csinálok otthonra egyet! Komolyan néha annyira jó ötleteket tudnak adni a rajongók. Láttam pár olyan feliratot, amiben azt kérik, hogy ne vonuljunk vissza, vagy, hogy koncertezzünk még Japánban és ehhez hasonlókat.

Mikor vége lett a bulinak még négy órát osztogattunk autogramokat és csináltunk fényképeket.

-          Huhh, végre pihenés! – feküdtem hanyatt az ágyon a hotelban

-          Nagyon fáradt vagy?- kérdezte Barbi, aki előbb vissza jött, mint én

-           Attól függ mihez! - döntöttem el az ágyon

-          Holnap kelleni fog az energiád nem? – nevetett a barátnőm

-          Majd alszom a repülőn! Most csináljunk mást!

Innen gondolom mindenki sejti, hogy mit műveltünk, egész éjjel. Hajnali négy körül aludtunk el, ami azt jelentette, hogy volt három óránk aludni, aztán kilenckor irány a reptér, Berlin felé, az utolsó Tokio Hotel koncertre.

Happy Birthday Gustav!

Ma 26 éves a Tokio Hotel dobosa, Gustav Schäfer,  akinek nagyon Boldog Születésnapot!