World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam az új részt, amiben Bill Gordont helyettesíti.Jó olvasást hozzá! :)

 24.: Apám szerepében

Ez a nap sem telhetett el munka nélkül. Jó, persze a Tokio Hotelnél is kellett dolgozni, de ott volt valamennyi szabadságom is.

A telefonom idegesítő hangjára keltem, de ezúttal SMS-em jött.

„ Bill, ma jönnek szülők gyerekekkel és egy suli kritikus, be kellene mutatnod nekik az iskolát. Én nem leszek bent, Berlinbe kell mennem. Csak beszélned kell a helyről meg ilyenek. Az összes papír az asztalomon van. Sok sikert! „

Marha jó. Felhívtam Gordont, tisztáztam vele, hogy pontosan mit is kell csinálnom, mert számomra egy-két pont nem volt érthető.

Ezek után felöltöztem, majd kajáltam.

-          Tom én elindulok, majd gyere! – kiabáltam föl az emeltre a bátyámnak

-          Oké, nekem nem sürgős beérni.

Az autóban azon gondolkodtam, hogy miért nekem kell csinálnom. Tom mindig jobb volt az ilyenekben, én bele fogok kavarodni az egészbe. A bátyám mindig érthetően, egyszerűen és viszonylag tömören elmondta, hogy a dolgokat velem ellentétben, mivel én mindig túlmagyaráztam mindent. Interjúkon is az volt a baj, hogy egy egyszerű hogy vagy (?) kérdésre is egy regényt mondtam el. Mindegy, talán sikerülni fog.

Mikor beértem volt egy kis időm, hogy összeszedjem magam. Kimentem a mosdóba, ahol megmostam az arcomat hidegvízzel, hogy lehiggadjak, majd elmentem Gordon irodájába, ahonnan elhoztam a papírokat. Ezután a tanári szobába igyekeztem, ahol már tudták, hogy én fogom helyettesíteni apámat.

-          Bill, minden oké? – kérdezte Armand, a dobtanár

-          Igen, persze, csak izgulok egy kicsit. – válaszoltam, majd leültem a székemre

-          Ha több ezer ember elé ki tudtál állni és énekelni sokszor úgy, hogy alig volt kíséret, akkor ez is menni fog. – tette hozzá Adrew

-          De az nem ugyan az. Itt kisebb körnek kell megfelelnem, és apunak is elvárásai vannak felém. A színpadon nem volt gond, ha elrontottam egy hangot, vagy interjú közben össze-vissza beszéltem. A rajongók úgy szerettek meg. De itt fontos, hogy összeszedet legyek! Félek, hogy elrontok valamit!

-           Bill, csak koncentrálj arra, amit épp csinálsz. Ne kanyarodj el a témától, csak arról beszélj, ami a papíron van. Gondolom te is jártál ide, tedd hozzá a végén saját élményeidet is. Bátran! Gordon megbízik benned, ezért adta neked ezt a melót. Tudja, hogy feltalálod magad, nem vagy te elveszett gyerek! – bíztatott Andrew, mivel én sík ideg voltam

Miután elláttak tanácsokkal átnéztem a dokumentumokat, hogy még is mi az, amit mondanom kell. Mennie kell, nem nagy ügy.

Csak magáról az épületről, hogyan került Gordon tulajdonába, mik az elképzelései, milyen itt az oktatás és a saját véleményem.

Mielőtt megérkeztek még utoljára belenéztem a tükörbe, hogy minden stimmeljen, majd kimentem eléjük az épület elé.

-          Jó napot kívánok! – üdvözöltem őket egy hatalmas mosollyal – Üdvözlöm önöket a Rock School-ban!

-          Jó napot! Ön Gordon Trümper? – kérdezte az egyik vendég, aki valószínűleg a kritikus volt

-          Nem, én Bill Kaulitz- Trümper vagyok, Gordon fia. A nevelőapámnak sürgősen Berlinbe kellett mennie, ezért én vezetem körbe önöket.  

Szerintem nagyon jól ment az egész, legalább is azt láttam rajtuk, hogy tetszik nekik a hely. Először az épületről beszéltem nekik röviden, majd apu munkásságáról, majd az itt tanuló gyerekekről.

-          Ön mióta dolgozik itt? – kérdezte az egyik szülő

-          Bevallom őszintén, tegnap kezdtem a munkát, de előtte is zenével foglalkoztam. De anno, tizennyolc éve Gordon tanította meg a bátyámat mindenre, és engem is. Bár, én nem játszom hangszeren.

-          Soha nem is próbálkozott? Vagy annyira nehéznek bizonyult, hogy abbahagyta?

-          Zongorázni szerettem volna, de az éneklés mindig jobban vonzott, így inkább azt is a bátyám tanulta meg.

-          Sok hangszeren játszik a bátya?

-          Igen, tud gitározni, zongorázni, dobolni és Dj pultban is megállja a helyét. Apu tanította meg gitározni és zongorázni is.

Még sokáig beszélgettem velük, miközben sétáltunk az épületben, és abban reménykedtem, hogy végre elmennek.

-          Jó napot, szia! – futottunk össze Tommal – A Barbi hívott, hogy odaköltözik hozzánk végleg, mert összeveszett a szüleivel. Téged nem ért el. Kimegyek hozzá, mert nem fogja tudni elhozni a cuccait egyedül. Segítek neki, aztán majd visszajövök, az első órám csak négy óra múlva kezdődik. Gordon tud róla! 

-          Öhm.. jó, menj, csak tegyétek be a cuccokat a szobába. Holnap úgyse dolgozom, majd kipakolom.

Hál istennek már nem sokáig kellett maradnom a vendégekkel, mert elmentek, de a kritikus ott maradt, mert beszélni akart velem.

A dolog lényege annyi volt, hogy meg van elégedve a hellyel és jó kritikára számíthatunk; nem fog rosszat írni rólunk.

Otthon Barbi cuccai miatt alig tudtam bemenni a szobámba, de megoldottam…. csak kétszer estem majdnem orra.

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a folytatást, amiben már benne van a srácok egy munkanapja. Jó olvasást hozzá! :)

23.: Első munkanap

Reggel már nyolc órakor szólt az ébresztőm, amit kedvetlenül kapcsoltam ki.  Ma már dolgoznom kell, mint hétköznapi ember, szóval nem lustálkodhatok, még akkor sem, ha az apám a főnököm.

Miután felöltöztem kimentem a konyhába, ahol Barbi egy kis cetlit hagyott, hogy be kellett mennie korábban dolgozni. Hurrá! Reggeli közben azonban valami hiányérzetem volt. Egész idő alatt nem tudtam hova tenni a dolgot. Barbi írt, gatya van rajtam, a zsemle meg van kenve, igazán nem tudtam mi van. Aztán beugorott. Rohantam fel az emeltre, ahol bementem Tom szobájába:

-          Tom, ébresztő! Hahó, bátyus! – rázogattam finoman

-          Mi van már? Ég a ház? – nyöszörgött a párnába

-          Nem, csak dolgoznunk kell. Fel kell kelned! – jókor jut eszembe felkelteni

Miután Tomot sikeresen kirángattam az ágyból neki is csináltam reggelit, majd rendbetettem magam. Azért mégsem mehetek kócosan és itthoni ruhában.

-          Bill, igyekezz már! – kiabált a földszintről Tom

-          Mindjárt kész vagyok! Fél perc!

-         Kifessem a garázst? Vagy tudod mit, megcsinálom a nyikorgó ajtódat, és még az ebédet is megeszem gyors. – gúnyolódott rajtam, mivel tudja, hogy nálam a fél perc fél napot jelent

Tudom, hogy Tom csak hülyül velem, de egyrészt igaza van. Nálam nem egy egyszerű művelet a készülődés.

Most viszont tényleg csak a napszemüvegemet kerestem, de nem tudom miért. Nem hinném, hogy egy épületbe kell. Mindegy.

-          Végre, elkészült a hercegnő!

-          Kuss! Te vezetsz, mert nekem nincs kedvem! – szálltam be az anyósülésre

Az autóban nem sokat beszélgettünk, az is csak az aktuális rádiós témáról szólt. Hamar odaértünk, viszont már így is késésben voltunk. Tíz órát beszéltünk meg Gordonnal, és már öt perce elmúlt tíz.

-          Sziasztok! Csakhogy itt vagytok! – üdvözölt az irodában a nevelőapánk

-          Bocsi a késésért, Bill nem képes elkészülni időben!

-          Srácok – folytatta komolyan – megcsináltam a szerződéseteket, itt le van írva minden, olvassátok át, írjátok alá, azután beszélhetünk egy kicsit.

-          Oké. – válaszoltunk egyszerre

-          Nos - kezdte - srácok, rátok is vonatkoznak szabályok és ebben az esetben nem érdekel, hogy a fiaim vagytok. Ti sem késhettek el, vagy lóghatjátok el a dolgokat. Ha megbeszélünk valamit annak úgy kell lennie, nem változtattok a dolgon. Felőlem apátok is hívhat titeket, sőt az angol királynő is, nem mentek el, előzetes egyeztetés nélkül. Titeket is szigorúan foglak, mert nem szeretem a kifogásokat. Alapvetően egy nagyon jó csapat vagyunk, összebarátkoztunk, de azért mértékkel. A sulit komolyan veszem, itt nem az apátok, hanem a főnökötök vagyok. Végül itt egy kis könyv, ami t szeretném, ha átnéznétek a tanári szobában. Most pedig megmutatom az épületet, és azt, hogy ti hol fogtok dolgozni már ma.

Gordon nem viccelt. Bemutatott minket a kollégáknak, megmutatta helyünket, a termünket, ami tök szuper. Azt mondta, hogy úgy rendezzük be, ahogy akarjuk, de azért ne torlaszoljuk el az ajtót hülyébb napjainkon, és lehetőleg ne lógassunk a falra meztelen nők képeit, mellette ne fessük át a falakat. Hehe, a poszterekért Barbi ki is nyírna.

Mivel csak délután van óránk, de bent kell lennünk, volt időnk átnézni a Házirendet, és alakítgatni a termünket. Lényegében én csak pár bútort toltam odébb, ahogy Tom is. Kicsit összetakarítottam, majd felmentem Gordonhoz.

-          Apu, lenne pár kérdésem!

-          Mond, Bill. - nézett föl rám a mappáiból

-    Szóval, láttam, hogy mit tanultak eddig. Muszáj nekem ezt a stílust követnem? Mármint nem énekelhetnénk valami mást?

-          Bill nézd, itt nincs megkötve a kezed, mint a „normális” iskolákban, azt csinálsz, amit akarsz. Csak arra kérlek, hogy ne legyen már az, hogy csak Tokio Hotelt énekeltek. Van pár kötelező dolog, de lényegében úgy alakítod az órádat, ahogy szeretnéd. Arra viszont figyelj, hogy a kötelezők gyakorolva legyenek. Értem itt a nemzeti ünnepeket, karácsony, húsvét és a többi.

Megtudtam, hogy Tom is ugyanezzel a kérdéssel ment föl apuhoz, bár ez nem tudom miért lényeges nekem.

Délután megérkeztek a gyerekek, akikkel még meg kellett ismerkednem. Ez kemény lesz.

-          Sziasztok! – kezdtem bele – Üljetek le, és kezdjünk bele a dolgokba. Először is bemutatkoznék nektek; Bill Kaulitz vagyok, ez az első napom itt meg úgy általában a munkában. Eddig szinte csak a hobbimmal kerestem pénzt, de ezt saját akaratomból hagytam abba. Van egy tesóm, aki itt dolgozik mától kezdve, 25 éves múltam, itt lakom a közelben és kb. ennyi rólam. Most mutatkozzatok be Ti, aztán lenne pár kérdésem hozzátok.  – szerintem sokkoltam őket ennyi szöveggel

Miután végeztünk a bemutatkozással, ami nem volt valami egyszerű, jöhettek a kérdéseim és a javaslataim:

-          Először, azt szeretném tudni, hogy miket csináltatok eddig? Van valami olyan amibe belekezdtetek és be szeretnétek fejezni?

-          Nincs! Kb. száz évvel ezelőtti dalokat énekeltünk. – válaszolt az egyik lány, azt hiszem Tamara

-          Rendben. Akkor most ez változni fog. Ugyan is mostantól 21. századi dalokat éneklünk, igaz abba minden belefér. A lágy hangzásútól a legütősebb dalokig mindent kipróbálunk. Nos, felírok a táblára öt választási lehetőséget, meghallgatjuk YouTube-on, majd megmondjátok, hogy melyiket szeretnétek először.

Hát az a tervem, hogy csöndben meghallgatjuk már akkor kudarcba fulladt, amikor háttal álltam nekik, a táblára írás miatt. Nagyon zajosak tudnak lenni. Jesszus!

-          Nos, kiteszem nektek lyrics-be a dalt, írjátok le a szöveget, mivel nem fogom kinyomtatni mindenkinek. Mivel nem tudom, hogy miből dolgozhatok, ezért szeretnék majd veletek íratni egy kis „dolgozatot” , persze jegy nélkül, mivel ez egy laza iskola, csak évvégén van vizsga.                    

  Az lenne a lényege, hogy felmérjem, hogy milyen szinten álltok, mennyi idő kell egy dalra. Nem szeretnék nehéz dolgot adni nektek, de könnyút sem.

-          Mindig így fog működni? Mi fogunk választani?

-          A kötelező ünnepeket kivéve igen. Azokra én választok. Van még valami kérdésetek esetleg?

-          Hogy kell szólítanunk?

-          Ja, ezt elfelejtettem. Billnek hívjatok, semmi bácsi és magázódás meg hasonló. Nem vagyok öreg, tegezzetek. – mosolyogtam rájuk

Hamar elment az idő, észre sem vettem már vége volt a munkanapnak.

-          Na, hogy ment? – kérdezte a tanári Josh, a munkatársunk

-          Boldogultam velük. Nem olyan vészesek, mint amilyenre számítottam. – ecsetelte Tom, mire én bólogattam   

Még felmentünk Gordonhoz, akivel átbeszéltük a napot, mivel megkért minket, hogy mindenképpen számoljunk be neki. Azt mondta, hogy jók vagyunk, csak így tovább.

Otthon fáradtan estem be az ágyba, de Barbi nem hagyott aludni, így képtelen voltam egész este szeretkezni vele. Tragédia, komolyan!  

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a folytatást, amiben van egy kis csavar. Jó olvasást hozzá! :)

22.: Megmentő

Miután kipihentük magunkat Tommal úgy döntöttünk, hogy munkát keresünk. Igazából mind a négyen így tettünk, hiszen valamiből meg kell élnünk, még akkor is, ha nem szűkölködünk pénzben. Az, ami van egyszer el fog fogyni és nem hiszem, hogy 35-40 évesen kellenénk valahova. Vannak tartalékaink, de az nem elég egész életünkre, ha meg akarjuk tartani ezt a színvonalat, ahol most vagyunk.

Gustavék is neki álltak munkát keresni, ahogy mi is. Gus úgy döntött, hogy nem tanul tovább, inkább dolgozni fog, csak azt nem tudja, hogy hol. Georg utánanézett a dolgoknak és világos lett számára, hogy pszichológusként nem fog megélni, mivel ahhoz iskola kellene, amihez neki nincs kedve.

Reggeli után Tommal úgy gondoltuk, hogy együtt indulunk állást keresni, persze külön- külön helyen. Nem szeretnénk együtt dolgozni, vagy elvenni a munkalehetőséget egymás elől.

Én először egy ruházati üzletbe mentem be, ahol azonnal mehettem állás interjúra, mivel kell az ember ide.

-          Jó napot kívánok! – fogtunk kezet egymással

-          Hol dolgozott eddig? – jól kezdődik

-          Egy zenekarban voltam énekesként.

-          Miért hagyta abba?

-          Mert 25 évesen rájöttem, hogy az éneklés mellett nincs magánéletem.

-          Van valami fogalma a divatról?

-          Igen, divattervezőként is dolgoztam egy ideig.

-          Volt már munkája hasonló helyen? Van valamilyen tapasztalata?

-          Nincs, most hagytam ott a zenekart….

-          Köszönjük szépen, majd értesítjük. – na kösz, mondhatta volna azt is, hogy nem kellek

Sok helyen próbálkoztam még, de sehol nem jártam sikerrel. Mindenhol a tapasztalat hiánya volt a gond. Érdekes dolog, hogy ha az ember túl idős, akkor nem kell, ha túl fiatal, akkor nem jó. Könyörgöm, valahol nekem is el kell kezdenem.

Tom sem járt sikerrel sehol, ugyanez okból kifolyólag. Neki sem tudnak munkát adni, még egy egyszerű mekiben sem. Mi a baj velünk? Csak képesek vagyunk kiadni pár kaját, vagy nem? Talán az lehet a gond, hogy felismertek minket.

Délután több tucat állásinterjú után elmentünk anyuékhoz, hogy tanácsot kérjünk tőlük.

-          Mia probléma srácok? – jött ki Gordon a szobából

-          Az, hogy nem találunk munkát. Minden helyről elutasítanak azzal, hogy majd hívnak. – ecsetelte Tom szomorúan, miközben a palacsintát turkálta

-           Milyen jellegű munkára gondoltatok? – kérdezte anyu, majd adott egy tányért apu elé

-          Valami átlagosra. Nem akarunk kitűnni a tömegből újra. Csak egy átlagos munkát akarunk. Tényleg még a mekibe is bementünk, de nem kellünk….

-          Tudod Bill ismert embereknek nem könnyű az ilyen…. – kezdett bele anyu, de félbeszakítottam

-          Megbélyegeznek, mert híresek vagyunk/ voltunk. Az alapján ítélnek meg, amit a médiában hallottak rólunk. Meg sem próbálnak megismerni. – kezdtem tényleg elkeseredni

-          Nem kell nekünk sok, csak annyi, hogy keressünk egy kevés pénzt. De tudjátok, mindennek van határa. Föl akartak venni engem a mekibe, ahol közölték, hogy a takarítói állás még nem foglalat. Ne haragudjatok, de azért ezt nem. Semmi pénzért más után takarítani nem fogok. – ezen jót nevettem attól függetlenül, hogy engem még ilyen helyre sem alkalmaznának

Miközben kajáltunk láttam Gordonon, hogy akar valami mondani. Nem mertem rákérdezni, nehogy az legyen, hogy faggatózok. Miután kényelmesen megkajáltunk, majd leültünk a nappaliba a kanapéra a nevelőapánk végre kibökte, hogy mit akar.

-          Srácok, nem tudom, mennyire érdekel titeket, de nekem a suliba kellene egy ének és egy gitár tanár. Mindketten elmentek, másik városba költöztek és nem éri meg nekik bejárni ide. Már egy hete nincs órájuk, mert egyszerűen nem tudom hova beosztani őket. Nos, érdekel?

-          Engem, érdekel. – mondtuk egyszerre a bátyámmal

Gordon azt mondta, hogy a formaságokat holnap elintézzük, és már be is mehetünk órát tartani nekik. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből. Remélem szeretni fognak a gyerekek. Azt tudom, hogy ez egy különleges iskola és azt is, hogy bármi megtörténhet, de akkor is; izgulok.

Miután hazaértünk Barbinak elmondtam a jó hírt, amire egy hosszú csók volt a válasza. Egyébként az autóban csak ujjongtunk, hogy a zenével foglalkozhatunk és még pénzt is keresünk.

A csók után felhívtam Georgot, hogy elmondjam neki a dolgot, aminek nagyon örült, és annak is, hogy ők is találtak munkát Gustavval.

Mindketten tanácsadók, és az a dolgok, hogy elmenjenek a kijelölt iskolák és beszélgessenek a diákokkal. Akár karrierről akár magánéleti problémákról.

Végeredmény képpen mindannyian szeretjük az új munkánkat, - bár mi Tommal csak holnap kezdünk – de közel sem annyira, mint a Tokio Hotelt.  

World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet. Jó olvasást hozzá! :)

21: Egy új élet küszöbén

A koncert után senkinek semmihez nem volt kedve. Mindannyian elvoltunk a saját gondolatainkban és világunkban. Órákig ültünk az öltözőben, síri csöndben, majd egymásra néztünk és annyit mondtunk, hogy „ennyi volt”.

Ezután elmentünk egy közeli hotelba, mivel David nem akart minket hazaengedni ilyen állapotban. Mondjuk érthető is, mivel mind órákat sírtunk és hát nehéz lett volna így vezetni.

A hotelba érve semmihez nem volt kedvem csak le akartam feküdni, aludni.

-          Minden rendben, kicsim? – kérdezte félénken Barbi, miközben hozzám bújt

-          Igen, persze. Csak ez volt az utolsó, hogy színpadon álltam és nagyon szar érzés. Nemsokára összeszedem magam, de most nem akarok beszélgetni sem.

Hamarosan elaludtam, úgyhogy nem kellett tovább gondolkodnom az eseményeken. Letisztáztam magamban, hogy ez így volt jó és helyes. Így kellett történnie.

Reggel újult erővel ébredtem fel, nyoma sem volt a múlt éjszakai szomorúságnak.

-          Kicsim, úgy terveztük, hogy elmegyünk nyaralni, de most csak négyen szeretnék plusz még talán David. Tudod, egyfajta lezárása ennek a korszaknak. Nagy baj lenne? – kérdeztem reggeli közben

-          Dehogy, menj csak. Addig eleszek majd. – mosolygott rám a világ leggyönyörűbb nője

-          Menj nyugodtan hozzánk, elég nagy a szobám! – nevettem arra célozva, hogy konkrétan én sem férek el a hatalmas részben

Ezután mindenki hazament, ahogy terveztük. Az autóban is végig ment a röhögés, aminek hála nem vettük észre, hogy megérkeztünk, ezért továbbhajtott Tom és tolathattunk vissza. A szomszéd néni elég furán nézett ránk, amikor tolatásban meglátott.

-          Ezek a mai fiatalok! Bezzeg a mi időnkben! – nem is volt autó kezdjük ott

-          Csókolom! – köszöntünk neki, ha már a fene tudja miért az autóbejárónkon állt

-          Nem szégyellitek magatokat?! Barbár népség! – jobb, ha tisztes távolban maradunk a botja miatt

-          Hádemostmé’? – jött az értelmes mondat a bátyámtól

-          Hurigánok!

Még folytatta a néni valószínűleg, de mi nem hallgattuk végig, mert bementünk a lakásba és pakolni kezdtünk. Csak a fontosabb cuccokat raktuk el maguknak, hiszen a Bahamákra ki visz sok ruhát? Nem fogunk megfagyni….

-          Srácok, itt van az autó! – jött be Tomhoz Barbi

-          Megyünk!

A srácok jöttek értünk ,mert úgy volt megbeszélve, hogy a mikrobuszunkkal megyünk a reptérre, onnan pedig repülővel, majd megint autóval. Egy kis szigetre megyünk, ahol senki nem zavar minket a nyugalmunkban.

Az úton végig hülyültünk, sokan már rosszallóan néztek ránk, de nem zavart. Még egyszer felhőtlenül akartuk érezni magunkat.

-          Megérkeztünk skacok! – mondta David a leszállás pillanatában

-          Végre! – kiabáltuk egyszerre

Miután átmentünk a reptéri ellenőrzésen beültünk a bérelt buszunkba, majd a szállodánkhoz hajtottunk vele. Gyönyörű, tágas, óceánra nyíló kilátás, hófehér ágynemű és tenger illat mindenhol.

Később kimentünk a partra, ahol a fiuk legjobb szórakozása az volt, hogy engem a vízbe dobjanak. Hurrá, komolyan. Nem szoktam panaszkodni, de szerintem egy mini tenger van a gyomromban, annyi vizet nyeltem le.

Egész héten ez ment. Ha nem egem dobáltak, akkor ettek vagy ittak, ritkább esetben aludtak. David is kivette a részét a szadizásból, amit vissza is kapott az utolsó kélt napban, ahogy a többiek is. Tommal szövetkezve fröcsköltük, dobáltuk őket, mint az ötévesek. Aki látott minket az szerintem elgondolkodott a mentők hívásán. Kiabáltunk, üvöltöztünk és még minden, ami kell ehhez.

Úgy gondoltuk, hogy ez így méltó lezárása egy balhés korszaknak, ezért nem fogtuk vissza magunkat. Visszagondolva az elmúlt évekre nem i csináltunk mást, mint kiabáltunk és rendetlenkedtünk.

De ez így volt jól…..