Sziasztok! Meghoztam a történet folytatását, amiből már nem sok van vissza. Jó olvasást hozzá! REmélem tetszeni fog, és hagytok megjegyzést is! :D
36.: Újra
Reggel vegyes érzelmekkel ébredtem fel: egyszerre voltam
boldog és szomorú. Ha arra gondoltam, hogy egy szabad, független férfi vagyok
boldog voltam, ha pedig arra, hogy egyedülálló, akkor szomorú.
Reggeli után elindultam a városba, hogy vásároljak, mert
rejtélyes módon eltűnt minden itthonról, semmi ehető kaja nincs ebben a házban.
Csak tudnám ki ette meg. Út közben megcsörrent a telefonom:
-
Halló? – vettem fel a telefont
-
Szia, Tom, emlékszel még rám? - szólt bele egy női hang, de nem tudtam
beazonosítani, hogy kié lehet
-
Öhm… ha a nevedet megmondanád, többre mennénk –
nevetettem, mivel fogalmam nem volt arról, hogy ki hívott
-
Ria vagyok, jó pár éve jártunk már. – mondta
feltehetőleg mosolyogva
-
Ja, igen, megvan, emlékszem rád, te ijedtél meg attól,
hogy gyerekeim vannak. Miért hívtál?
-
Nézelődtem a neten és rátaláltam egy nemrég kiadott
interjúra, amiben azt mondtad, hogy szingli vagy még mindig.
-
Öhm…. Miért? Az vagyok, de ez, hogy jön ide? – nem
értettem, hogy mire akar kilyukadni.
A beszélgetés végén arra jutottunk, hogy találkozunk, egy
közeli étterembe egykor. Nem tudtam,
hogy mit szeretne tőlem, de oda mentem, végül is mindegy, nem veszíthetek vele
semmit.
Az étterembe érve kellemes érzés fogott el, egyfajta déjá vu. Leültem egy szabad asztalhoz és vártam.
Hamarosan megérkezett Ria is, akin nem is fogott az idő. Tizenkét-három éve
láttam őt utoljára, de még most is gyönyörű. Láttam rajta, hogy meglepődött,
amikor meglátott.
-
Szia! – adtunk egymásnak kettő- kettő puszit
-
Te alig változtál! – mondta nevetve, mikor leült
-
Te sem sokat! Szinte nem is látszik rajtad az idő
múlása.
Annyira jól elbeszélgettünk, hogy észre sem vettem, hogy
mennyi az idő. Bizony már kezdett este lenni. Megdumáltuk Riával, hogy ma ott
alszik nálam, de csak mert nem akar haza buszozni ilyen későn egyedül, főleg,
hogy korán sötétedik. Úgy gondoltam, hogy nálam is tud aludni, hiszen már van
két vendégszobánk is, amiben nem alszik senki, csak Bill, ha úgy gondolja, hogy
visszajön.
Mikor kiszálltam az autóból hatalmas zaj csapta meg a
füleimet, ha ez nem lenne elég még a szomszéd is közeledett.
-
Jó estét Tom! Megmondaná nekem, hogy miért hagyja a
gyerekeinek, hogy ekkora bulit tartsanak hétköznap? Hány száz gyerek van
odabenn? – kezdett bele idegesen
-
Nézze, fogalmam sincs, hogy mi ez. Az ikrek büntetésben
vannak, és az öcsém lánya is, csak nálunk van. Kétlem, hogy háromnál több ember
lenne itt. – mondtam elhamarkodottan
-
Igen? Akkor nézzen oda! – ekkor láttam, hogy egy csapat
fiatal jön ki a házból, majd Charlotte kiabál, hogy b+ apám hazajött
Bementem a házba és azonnal lekapcsoltam a zenét, amihez a
fiatalság nem nagyon örült, de ez van!
-
Mi ez az egész? – néztem a gyerekeimre
-
Buli? – jött a válasz Christől, aki láthatóan zavarban
volt. Ezzel egy időben ért be Bill is, aki szintén nem értette, hogy mi van
itt.
-
Igen? És ti nem szobafogságban vagytok netán? –
kérdeztem tőlük idegesen
-
De, csak lehetne, hogy ezt a napod kiadd? – van ennél
hülyébb kérdés őszintén?
-
Nem! Hogy lehettek ennyire idióták? Tudjátok jól, hogy
amúgy sincs buli hétköznap, de most aztán sehogy sem volt! Milyen nevelést
kaptatom ti? Most már látom; ezért van az, hogy 36 évesen is egyedül vagyok!
Tizenöt éve nem volt egyetlen olyan barátnőm sem, aki két óránál tovább bírt
titeket elviselni! Saját gyerekeim csinálják ezt velem? Szép, mondhatom! –
üvöltöttem velük mindenki előtt – Amint elmegyek itthonról bulit szerveztek?
Normálisak vagytok? Örüljetek, hogy nem hívták a rendőrséget! - próbáltak kimenni egy páran, de nem
engedtem – Nem megy innen senki, sehova! Nem érdekel hány óra, nem érdekel,
hogy holnap iskola, felőlem a fejetek tetejére is állhattok, az sem izgat, most
azonnal nekiálltok pakolni! Nem akarom még egyszer mondani; ragyogjon a lakás,
mint ez előtt! – utasítottam őket
Pár óra múlva Bill, Ria és én egymás mellett ültünk a
szobámban és gondolkodtunk. Pontosabban Ria engem nézett és mi agyaltunk
Billel.
Arra jutottunk, hogy nem adunk nekik több büntetést, csak
egyszerűen novemberig nincs zsebpénz. Ez jó megoldásnak tűnt.
Miután Bill elment beszélgettünk Riával és arra jutottunk,
hogy megpróbáljuk még egyszer, együtt. Megfogadtam, hogy soha többet nem állnak
az utamba még a gyerekeim sem, akik lassacskán, de felnőnek már…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése